Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa
Magyarország végvidékét Közép-Európába kötő utakat vizsgálva talán a legfontosabb, de a legnehezebb feladat lesz majd a gazdaság rekonstruálása. Ennek már vannak annyi előmunkálatai, hogy lássuk a két nagy területét. Az egyik: a központi összegek. Tudjuk, hogy a várvédelem mozgósítani tudott külföldi pénzforrásokat, megnyitott külföldi hiteleket, nagyrészt a Habsburg kormányzat szervezésének segítségével. Ily módon bekapcsolta, mintegy érdekeltté tette a végvári vonal fenntartásában a szomszédos országokat, Karinthiát, Morvaországot, Sziléziát, Stájerországot, a német fejedelemségeket - az akkori Közép-Európát. Igényes vizsgálatok mutatták ki ennek a központi összegnek változó nagyságát, esetlegességét, elégtelenségét, de mégis nélkülözhetetlen voltát (BENDA, SZÁNTÓ, ACSÁDY, TAKÁTS). Ha azonban itt rekedünk meg, az téves képzetekkel jár. Az a hamis elképzelés alakul ki, hogy a gazdaság a 16—17. században központi pénzforrások elosztásával működött. Ezzel szemben - szerencsére a várgazdaság másik ágazatéról is elég széles forrásbázissal rendelkezünk: ez pedig a várgazdálkodás, az önálló gazdasági egységként működő vár — gazdasági üzem, a vállalkozók, a gazdaságot szervezők világa. Eger, Tihany, Munkács, Sárospatak, Érsekújvár, s legutóbb TÍMÁR György nagyszabású kötete, Szigetvár várgazdaságának 1546-1565. évi iratai egyértelműen bizonyítják a gazdálkodás normáit, a várkapitányok, tiszttartók, várnagyok gyakorlati gazdaságszervezői, gazdálkodási, gazdasági képességét. Melyek a korszerű, európai értelemben véve is korszerű értékkategóriák. Elsősorban az a tény, hogy már a 16. században a 17. században pedig méginkább a gazdaságot a számok nyelvén írták, szigorú pontosságra törekedtek és a feljegyzések tanúsága szerint megszabott _ normák, kiszámítottság, takarékosság uralkodott. Tudtommal ERDÉLYI László volt az első, aki még a század elején rájött, hogy az urbáriumok, adójegyzókek, fizetési normák ideálviszonyokat rögzítettek. Hogyan működött ez a rendszer a valóságban, az a várszámadásokból tűnik elénk. A működőképesség egyik részletére jellemző, hogy a várkapitány hogyan segít magán, ha az a katonalétszám, amelyet a kincstár megszabott nem elegendő, vagy nem érkezik meg a pénz. A különböző tranzakciók részletezését most el kell hagynunk, nem beszélhetünk arról, hogy a kincstártól jött posztót a kapitány a felszámított árnál magasabbért adja, vagy a pénzt különböző kereskedelmi vállalkozásokban megforgatja, s így vesz fel a megengedett létszámot jóval meghaladó katonát, ha a hadihelyzet szükségessé teszi. Ma úgy mondanánk : a rendelkezésére álló lehetőségek között kigazdálkodta a vár igényeit. Hol itt a tisztesség és az önérdekre tekintő hűtlen kezelés határa, nehéz lenne megmondani. Az viszont figyelemreméltó, hogy már korán igen fejlett az ellenőrzés, a közösségi ellenőrzés és a hivatali ellenőrzés. Sajnos szűkreszabott időnk miatt el kell hagynunk a társadalom, a társadalmi szerveződés, a szociális gondoskodás nagy területét. A végvárak és a magyar alkotmány külön vizsgálatokat igényelne. Országgyűléseink végzései, a végvári katonaság képviseleti rendszerének kialakulása és megjelenése az országgyűléseken, a várak helyzetét, szervezetét, a végvári társadalom jogait, kötelességeit intézményes szinten szabályozó törvények kutatók gondos munkájára várnak. Befejezésül a végvárak művelődéstörténetének egyetlen nagy területére vessünk - sajnos — ugyancsak futó pillantást. Katonaénekek, vitézi siratok, krónikák ugyanazt bizonyítják, mint az eposzok és a képi megfogalmazások: mindazt amit a végvár fogalma kifejezett a magyar történelemben megtestesített a szimbólumok nemzetközi nyelvezetén fogalmazták meg. Beszélnem kellene a háború borzalmainak, a véres harcok jeleneteinek 12
