Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa

független absztrakt idő időfogalommá alakul ki, a relatív időélmény — miként ismeretes — az Annales-iskola nevéhez fűződik, és — többek között J. R. Hall tanulmánya igazolja - nagyon termékenynek bizonyult. Arra viszont még nem találtam példát, hogy az idő történetének ebben a kritikus 17. századában megragadható-e valamiféle külön közép-európai időtudat csírája. Régiónkra a későbbi korokból már jellemző a megkésettség tudata. Vajon a várak piacán az óra ez idő értéktudatának keleti határát is jelzi? Várrendtartások bizonyítják, hogy szigorú időbeosztás szerint szabták meg a mindennapi élet menetét. „Valahol jó rendtartás nincs, semmi jót ott várhatni” — ragadjuk ki mintegy találomra a várrendtartások visszatérő követelményét a munkácsi Edictumból. Pontos beosztás szerint alakult a végvári idő éves ciklusa, hosszabb szakasza is. Végvári katonalevelekből bizonyítható, hogy elődeikre hivatkoznak és létük, szolgálatuk értelmét a jövő érdekében fogalmazzák meg. Történetiség és szorongó, aggodalmas, szinte görcsös emlegetése a jövőnek vajon az európai gondolkozás térképén hol rajzolódik ki élesen? Várkapitányok felterjesztéseiben méginkább pedig a várak és katonaságuk reformját felvázoló tervezetekben, opiniókban sajátos érvrendszer figyelhető meg: az idő sürgetésének, követelményeinek hangsúlyozása. Világbirodalmak ütközőpontján talán élesebben látták a történelmi pillanat jelentőségét az idő hosszútávú folyamatában. Az objektív időtudatot a várfalak mögött áthatja az országos idő jelentőségének szubjektív tudata. Ha meg nem ragadják a pillanatnyi alkalmat, elmúlik visszahozhatatlanul, a mulasztás behozhatatlan lesz. Az idő túlrohan a fejünk felett. Sem a kérdés filozófiai összefüggéseibe, sem dokumentálásába itt nem bocsátkozhatom. Mégis meg kell említenem két körülményt. Az egyik a 17. századi magyar politikusok, főtisztek körében is sokat forgatott Machiavelli megállapítása: „Az (a fejedelem) boldogul, aki tudja követni a változó időket, aki viszont elmarad az idők rohanásától, elvesz.” A másik: Zrínyi egyik megfogalmazása: az 1660— 1664. évi szervezkedés idején politikai programirataiban, leveleiben van egy visszatérő mondat: „Vagy most vagy sohasem”. Elgondolkozhatunk hányszor hangzik majd még el térségeinken ez a „most vagy soha” - az objektív és szubjektív időtudatnak e feszült, eszenciális többletet hordozó egybekapcsolása.

Sok szó esett már róla, hogy a török támadás többé-kevésbé behozta Magyarországra Európát. Elegendő felidéznünk a 16. századtól a 18. század elejéig királyi, fejedelmi, nádori, érseki szolgálatokban tevékenykedő olasz, német, francia hadmérnököket. Aki egyszer összeállítja életrajzi lexikonukat a magyar végvárakban szolgáló idegen tisztekkel együtt, nagy szolgálatot tesz a magyar történettudománynak, újabb ablakot nyit Európának Magyarországra. Aligha értékelheti eléggé a 16-17. század teljesítményeit: a 16. században szinte a török ágyúk előtt az olasz hadmérnökök és magyar várkapitányok hihetetlen gyorsan felépítették a végvári vonalat, korszerűsítették, modernizálták a régi várakat, a 17. század súlyos viszonyai között még több jelentős vadonatúj vár vagy erőd épült fel: Zrínyiújvár, TJj-Lipótvár, s a Kassai erődrendszer, a Citadella. Pozsony, Várad, Érsekújvár védelmi rendszerét korszerűsítik. Thököly Munkács várában építkezik, de erről alig tudunk valamit, s Rákóczi francia hadmérnöki tervek szerint megkezdett renoválásának forrásai feldolgozásra várnak együtt azzal, hogy miként alakítaná át Magyarország végvári rendszerét. Nem tudom, hogy mikor készül el végváraink technikai felszereltségének leltára: addig csak szimbolikus jelentősége lehet, ha tudjuk, hol van vízvezeték, felvonó rendszer, hol, kinek, melyik várkapitánynak volt már birtokában a század műszere a perspektíva, vagy messzelátó.

11