Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Domokos György: A magyar katonaság helye és szerepe a császári hadsereg harcászatában Buda ostrománál
jóval több, közel 40 ezer magyar katona volt ekkoriban fegyverben.7 Méltán vetődik fel a kérdés, miért ilyen kevesen vonultak fel az ország fővárosának felszabadítására? Károlyi Árpád Buda visszavívásáról írott kitűnő művében kifejtette, hogy a bécsi udvari körök - egyébként joggal - nem bíztak a „rebellis” magyarokban, akik 1683-ban - ugyancsak érthető okokból - szinte az utolsó szálig behódoltak Kara Musztafának. Ráadásul a pénzügyi fedezet is hiányzott egy még nagyobb magyar haderő fegyverben tartásához.8 E két ok már önmagában is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a magyarokat meglehetősen háttérbe szorítsák. Témám szempontjából azonban az erkölcsi-anyagi oldalnál fontosabb a katonai ok, vagyis annak vizsgálata, hogy a császári hadsereg korabeli harcászati eljárásainak keretében helyet kaphatott volna-e még több magyar katona. A kérdésre nézetem szerint egyértelmű nem a válasz, amelyet azzal indokolnék, hogy a magyar seregek harcmodora olyannyira különbözött a zárt rendben, összehangoltan mozgó császári zsoldos haderőkétől, hogy csak bizonyos, meghatározott részfeladatok végrehajtására tudták felhasználni őket, nem beszélve az egyes katonák közt minden szempontból megmutatkozó különbségekről. A 17. század végi magyar seregek minőségét, úgy vélem, csak szélesebb európai összefüggésben lehet helyesen értékelni. Ebben a viszonylatban megállapítható, hogy a magyar katonaság a nyugatihoz képest, az eltérő történelmi fejlődés folytán, eltérő jelleget és formákat mutat. Hadszervezeti szempontból mindenképpen korszerűtlennek mondható, s részben ezzel magyarázható személyi összetételének sokfélesége is. Gerincét a harcedzett végváriak alkották, nagyobb részben azonban az egykori bujdosókból, kurucokból, ill. szabad hajdúkból és vármegyei hadakból tevődött össze. A magyar katonaság egészében véve még a 17. század végén is a céhes zsoldosság szintjén állott,9 annak is egy sajátos formáját mutatta, amely korántsem azonos a svájci, vagy landsknecht-típussal. Ez természetesen a korszak állandó zsoldos haderőivel szemben nagyfokú hátrányt jelentett. Ebből következett ugyanis, hogy fegyelem dolgában messze elmaradtak a vak engedelmességre szorított nyugati zsoldosoktól.10 Emellett felszerelésük is gyengébb volt a túlnyomóan már tűzfegyvereket használó császári ezredekénél." Ez utóbbit persze némileg indokolja az a Nyugatétól eltérő anyagi bázis is, amelyre a magyar hadszervezet épült. Részben a fentiekből adódott, hogy harcászatuk is alatta maradt a kor színvonalának.12 Ennek legfőbb oka azonban abban keresendő, hogy a magyar katonatípusok a törökellenes küzdelem feltételeihez alkalmazkodva fejlődtek ki. Ez egyfelől a portyázó hadviselési mód kialakulásának, következésképpen a gyors, de gyengén felszerelt könnyűlovasság előtérbe kerülésének, másfelől pedig - a végvári harcok j ellegénél fogva - a szintén könnyű fegyverzetű, védő típusú gyalogság létrejöttének kedvezett.13 Ez a harcmodor sokkal inkább az egyéni képességek kibontakoztatására helyezte a hangsúlyt, semmint a zárt rendben való együttes mozgásra. Ebből a szemszögből hiábavalónak látszik a magyarok személyes bátorsága, minthogy kötelékben harcolva nem rendelkeztek a korabeli harcászati elvek megkívánta begyakorlottsággal, sem pedig az azzal együtt járó állóképességgel.14 Mindezeket figyelembe véve, nincs mit 58
