Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
N. Kiss István: A végvári katonaparasztság szerepe és sorsa a felszabadító háborúkban Délnyugat-Magyarországon
azaz korábbi szabadságukban éltek.^ Erdélyben 1767 és 1821 között, öt országos összeírás tanúsága szerint, a parasztnépesség 25%-a élt szabadparasztként korábbi vagy aktuális katonai szolgálata fejében.1' Végül utalnunk kell rá, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás végrehajtása során számos olyan falut neveznek meg, amelynek katonaparaszti lakosai16 a törvény alkalmazásáig megtartották régi szabadságukat. Mialatt az ország belsejében a változott körülmények között a nagybirtokosok már igyekeztek megszabadulni katonaparasztjaik tömegétől, a déli határszélen a bécsi kormányzat hozzálátott az állami katonaparaszti rendszer kiépítéséhez. A Határőrvidék 1700 körül elkezdődött betelepítésénél a bécsi Haditanács a nagy uradalmakban kialakult katonaparaszti rendszert vette alapul. Ebben az uralkodó nemcsak mint tulajdonos és főparancsnok állt szemben zsoldos seregével, ami a monarchiabeli katonai struktúrát általában jellemezte, hanem központi földesúri minőségében ültette szabad telekre katonaparasztjait. Persze a Haditanácsnak korántsem volt célja a szabadparasztság kialakítása a Határőrvidéken, csakhogy ez megkerülhetetlen feltétele volt a fő célkitűzés biztosításának, az erős és olcsó hadsereg fegyverben tartásának. Szemben a közfelfogással a Határőrvidéken jelentős tömegű magyar parasztság is élt. A napóleoni háborúk korszaka után pl. az erdélyi határőrvidéken 90 ezer magyar és székely, 70 ezer román és kb. 1000 szász és más nemzetiségű lakos élt, azaz a katonaparasztok között a magyar elem erős túlsúlyban volt, holott Erdélyben akkor már a románság volt többségben17. Az erdélyi Határőrvidéken a bécsi kormányzat 88%-os költségmegtakarítással tudott ugyanannyi katonát kiállítani, mint az osztrák sorezredekben! Több mint 8 határőrt állított fegyverbe a Haditanács abból az összegből, amelyet egyébként egy sorkatona tartására költött. Ez volt a döntő ok, amelyért a Habsburg-ha- tóságok oly határozottan védelmezték a katonaparaszti szabadságot, a Militärgrenze legfontosabb feltételét. A horvát-szlavón és a többi határőrkerületnek2* volt egy más jellegű és hatásában sokkal fontosabb következménye is, amelyről eddig meglehetősen elterelődött a figyelem. Azok a horvát, szerb, román és magyar parasztok, akik a határőrvidéki szervezetben éltek, 150-200 évvel hamarabb felszabadultak a földesúri függésből és kizsákmányoltásból, mint jobbágytársaik. Hasonlóan a Zrínyiek, Frangepánok, a zágrábi püspök és a magyarországi nagy- birtokosok példájához, a császár de facto felszabadította minden katonaparasztját a földesúri terhektől, sőt az állami adók nagy részétől is. A katonai Határőrvidék rendszere - éppen a feudális reakció felerősödésének korszakában (1711-1848) - jómódú szintre emelte és mentesítette a földesúri kizsákmányolástól a parasztság százezres tömegeit. 1851-ben a horvát-szlavón és bánáti határőrvidék 33,5 ezer km2-t tett ki, 1,2 millió fő népességgel19. Bár a Határőr- vidék belső története nem mentes a válságoktól, és a katonaparasztoknak időnként súlyos véráldozatot kellett hozniuk, mint a fenti statisztikai adatok bizonyítják, az államterület 10,3%-án a népesség kb. 8%-a számára szabad és jómódú paraszti állapotot biztosított egészen az általános jobbágyfelszabadításig. Ez a sajátos és előnyös helyzet a horvát, szerb, német, román és magyar parasztokra egyaránt kiterjedt, de e nemzetek történetírása eddig egyaránt 53
