Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
N. Kiss István: A végvári katonaparasztság szerepe és sorsa a felszabadító háborúkban Délnyugat-Magyarországon
zítésénél, az összeírok minden esetben hangsúlyozták, hogy mentességük alapja a korábbi katonai szolgálat volt. 1720-ban már több mint három évtizede megszűnt a muraközi uradalom határhelyzete, szükségtelenné vált a katonaparasztság fenntartása, csoportjukat mégsem tudták visszaszorítani az adózó jobbágyság tömegébe. A fegyveres szolgálat tényétől szabad paraszttá vált, privilegizált réteg a katonai kötelezettség eltüntetése után is jórészt megőrizte korábbi gazdasági-társadalmi kiváltságait. Összegezve: a 17. század második felében jól szervezett muraközi katonaparasztságból 1720-ban még 417-nek sikerült mgőrizni korábbi kiváltságait. Csoportjuk, erős csökkenés után, még így is 17%-át tette ki az uradalmi jobbágyságnak. Az úrbéri kötelezettséget azonban semmiképpen sem állt szándékukban magukra vállalni. Az ugyancsak 1720-ban végrehajtott állami adóösz- szeírás során a muraközi járás felvételét végző tisztviselők Perlak oppidumnál a „szabados” korábbi katonaparasztokról így írnak: „azelőtt sokkal többen voltak, de mióta a törökkel jótékony békét kötöttünk, azoknak nagy része Horvátországba vagy más vidékekre kivándorolt".2I Egy részük feltehetően az újonnan szervezett császári katonai Határőrvidékre. Azt a körülményt, hogy a muraközi katonaparasztok a politikai helyzet megváltozásával sem voltak hajlandók kiváltságos gazdasági-társadalmi státusukat feladni, és ha kellett, inkább elvándoroltak, az egykorú hivatalos források bizonyítják. A 17. századi katonaparasztság intézménye nemcsak a Dunántúlon volt megtalálható, hanem Kelet-Magyarországon, Erdélyben és a Felvidéken is. De jelen voltak a Rákóczi-birtokokon, Dalmáciában és Horvátországban egyaránt.22 Az idevágó forrásanyag elemzése határozottan azt mutatja, hogy a katonaparasztság rendszere nemcsak a határ menti uradalmakban, de országosan is elterjedt volt. Ennek következtében a mezőgazdasági termelés súlyát viselő jobbágyság mintegy egyötöde katonai szolgálata fejében ténylegesen szabad paraszti állapotot élvezett. Ennek a sajátos szociális kultúrának, amelyben a katonaparaszt, a szabadparaszt és a gazdagparaszt fogalmai, ha nem is teljesen és nem is maradéktalanul de fedték egymást - a történelmi ok megszüntetése, a török kiűzése vetett véget. A jelentős társadalmi és gazdasági súlyú katonaparasztság sorsa a következő másfél évszázadban ( 1700-1850) igen ellentmondásosan alakult. Egyrészt a földesurak visszavették harcos jobbágyaiktól a mentességet, és igyekeztek őket az adózó jobbágyságba visszakényszeríteni; másrészt a Habsburg-kor- mányzat felismerve a katonaparaszti rendszer szembetűnő előnyeit - olcsóság, helyi telepítés, könnyű mozgósíthatóság-azt átvette, és az ország déli határán annak mintájára építette ki a katonai Határőrvidéket, a Militárgrenze-t. A katonaparasztok visszaszorítása a jobbágysorba meglehetősen általános tendencia volt, de hosszan elhúzódott, és nem járt mindenütt sikerrel. A kelet-magyarországi hajdúfalvak a 18. században pl. elveszítették szabadságukat, de a muraközi katonaparasztok 1720-ban, régi kiváltságaikra hivatkozva, nem paraszti módon adóztak, hanem kedvezményes árendát fizettek; ugyancsak megőrizték kiváltságos helyzetüket - 1735-ig bizonyítottan, a Nóg- rád megyei katonaparasztok is.22 A zágrábi püspök harcos jobbágyai pedig még 1769-ben is csorbítatlanul őrizték régi adóügyi és szociális kiváltságaikat, 52
