Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Nagy László: A magyar katonarétegek és a török kiűzése

még személy szerint is ugyanazok a Habsburg-ellenes harcosok, ha lehet, még nagyobb lelkesedéssel és elszántsággal küzdöttek a török ellen, mint a császári katonák ellen.23 A török hódoltság korában ugyanis nem volt egy külön Habsburg-, és egy külön törökellenes magyar hadsereg, hanem többnyire ugyanazok a katonák harcoltak hol a Habsburg-kormányzat, hol pedig a török hódítók és elnyomók ellen.

E sajátos jelenség okait kutatva, röviden vissza kell pillantanunk a mohácsi csatavesztést követő időkre. A „nemzeti nagylétünk nagy temetőjének” tekintett, elkerülhetetlen katasztrofális vereség után a magyarság nemzeti létének fenntartása, kultúrájának megóvása és fejlesztése kizárólag oly módon vált lehetővé, hogy a középkori magyar királyság uralkodó osztálya - s őket követve az ország lakossága - kénytelen-kelletlen felvállalta a történelemtől ráosztott kettős szerepet. Nevezetesen azt, hogy amíg a török fő támadási irányba eső nyugati országrész lakossága a törökellenes harcban érdekelt Habsburg-hatalomra támaszkodva, annak lojalitást mutatva vívja a török elleni élethalálharcát, addig a keleti országrész népe a török által fölkínált lehetőséggel élve, fenntartja Erdélyben és a hozzá csatolt magyarországi részeken a középkori magyar állam folyamatosságát.24 Ez utóbbi „szerepvállaláss\ különösen a 17. század első felében azzal bővült, hogy Erdély fejedelmei a két nagyhatalom közötti ellentéteket kihasználva, időnként fölléptek az ellen is, hogy a királyi Magyarország népe, nemzeti arculatát elveszítve, beleolvadjon a katolikus világbirodalom kiépítésén fáradozó Habsburgok államkonglomerátumába. Ám a magyar főurak és nemesek által kényszerűségből vállalt kettős szerep lehetővé tette azt is, hogy a közvetlenül török uralom alá került országrész magyar lakossága a balkáni népeknél önállóbban éljen, és nemzeti arculatát jobban megőrizve vészelje át a török hódoltság másfél századát.

A török „szövetséget” - pontosabban vazallusi állapotot - vállaló magyar politikai és katonai vezetők magatartásában azonban mindenképpen látnunk kell a történelmi kényszerhelyzetet. Szapolyai Jánostól Thököly Imréig egyetlen olyan magyar vezető sem akadt, aki érzelmileg kötődött volna a törökhöz; sőt ne azt tekintette volna fő ellenségének még akkor is, amikor vele szövetségben harcolt a Habsburg-hatalom ellen. Ezen túlmenően az is joggal elmondható: mindegyikük kész volt a török elleni fegyveres harcra is, és nem őrajtuk, hanem az európai politikai és katonai viszonyok számunkra kedvezőtlen alakulásán múlott, hogy ténylegesen is nem vettek részt ilyen harcokban.25

Ilyen történelmi előzményekre támaszkodott a magyar katonarétegek magatartása 1683-ban és a következő években. A török Bécs alatti veresége és pánikszerű menekülése azt vonta maga után, hogy a nyugat-magyarországi területek katonasága hetek alatt visszatért a „koronás királya” hűségére, és aktívan bekapcsolódott a törökellenes harcba. 1683 októberében már 6000 magyar katona vett részt a küzdelemben,26 1684-ben pedig mintegy 15 ezer fő.27 Ám már 1683 őszén sokkal több magyar áll csatasorba, ha a Habsburg-ve- zetés megegyezik a török elleni harcra fölajánlkozó „kuruc királlyal”.2S A bécsi Udvar azonban olyan előfeltételeket szabott, amiket Thököly - megítélése szerint - nem fogadhatott el maga megalázása és bizonytalan helyzetbe taszítása nélkül.29 így a felső-magyaroroszági kuruc fejedelemség - Erdélyhez ha39