Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Nagy László: A magyar katonarétegek és a török kiűzése
sonlóan - 1685 végéig megmaradt a korábbi állapotában, és a kurucok török szövetségében harcoltak az őket támadó császári és egyéb csapatok ellen.30 Méltán fölmerülő kérdés: vajon miért követte ez a mintegy 20 ezer főnyi magyar katona Thökölyt ebben a harcban? Talán a „kuruc király” személyes varázsának, vagy kényszerítő hatalmának engedve? Vagy esetleg azoknak lenne igazuk, akiknek megítélése szerint ezek a katonák olyan elvakult gyűlölettel tekintettek mindenre, ami „német”, hogy emiatt vállalták a küzdelmet a sorozatos török vereségek ellenére is?31 A Habsburg- vagy „németellenes- ség” kétségtelenül munkált a magyar hadinép politikai magatartásában, kiváltképpen a magyar végváriak és a hajdúk között.32 Ennek a jelenségnek voltak konkrét gazdasági okai, hiszen az idegen katonák zsoldja többszöröse volt a magyarokénak,33 ám nem kisebb szerepet kapott a Habsburg-kormányzat el- lenreformációs politikája a többségében még mindig protestáns magyar hadinép soraiban.34 Volt azonban egy „prózaibb” oka is a Habsburg-ellenességnek: a „sákmánszerzés” lehetősége, ami ugyancsak komoly mozgósító erőt jelentett a többnyire fizetetlen - vagy rendszertelenül fizetett - végváriak és a már eredetileg is szabad zsákmányolásra szerződtetett szabadhajdúk között.35 A két-három lóval portyázó magyar „katonádnak36 szívet-lelket dobogtató nagy élményszámba ment minden „napnyugati portya”: Ausztria, Morvaország, Szilézia „megrablása” - ahogyan maguk is nevezték portyáikat.37 Ezek a területek ugyanis a török harcok dúlta, „fagyos lehelletet és hullaszagot” árasztó Magyarországhoz képest valami mesés gazdagságú országoknak tűntek minden magyar katona szemében, ahonnan többnyire gazdag „sákmánnal” lehet megtérni! Ezen túlmenően, a másfél század folyamán háttérbe szorított magyar hadinépnek bizonyos fajta „erkölcsi elégtételnek” számított annak a „né- met”-nek a „megrablása”, amelyik semmibe vette és sokszor lenézte a török ellen vívott közös harcok idején.38 S ha mindehhez hozzászámítjuk azt a nem lényegtelen körülményt, hogy a régi, úgynevezett „céhes zsoldosság” bizonyos fajta „demokratizmusához” szokott,39 s a nyugati, reguláris, állandó zsoldos hadseregek életét ugyancsak idegenkedve szemlélő magyar hadinép4" a Habs- burg-ellenes seregben élhette a maga megszokott életét, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy amíg Thököly 1685. októberi török fogságba vetésével össze nem omlott a felső-magyarországi kuruc fejedelemség, addig a magyar katonák jelentős része - minden alapvető törökgyűlölete ellenére is szívesen küzdött a kuruc zászlók alatt. Mert bármily furcsán hangozzék is: a 17. század végi kurucságban is erősebb volt a törökgyűlölet a „németellenesség”-nél. Többségük már a hetvenes években oly ellenségesen viselkedett a törökkel szemben, hogy Thököly 1678- ban külön hadiarticulusban volt kénytelen elrendelni: „ . . . aki az török nemzettel való békességet, minden igaz ok és mód nélkül háborgatja, meghal érette.”41 Ám a tilalmazás ellenére 1680-ra még inkább elmérgesedett a kuructörök viszony. Ekkor már olyasmire is sor került, hogy a kuruc táborból né- hányszáz katona kibontott zászlók alatt indult a török kézen lévő Eger vára alá „próbálni”.42 Az egri török parancsnok 1683-ban szorgalmazta Thökölynél: „Kapitányit, hadnagyit, kuruc vitézeit fenyiccse meg és ránccsa meg zablájo- kat!”43 Nem tudjuk, Thököly mennyiben igyekezett a török óhajnak eleget 40
