Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Nagy László: A magyar katonarétegek és a török kiűzése
Nagy László A MAGYAR KATONARÉTEGEK ÉS A TÖRÖK KIŰZÉSE A török hódoltság kori Magyarország és Erdély hadipotenciálja többféle alkotóelemből tevődött össze: a főúri bandériumokból, illetve az erdélyi fejedelmek udvari katonaságából; a nemesi felkelésből és a vármegyék portális katonáiból; a városok zsoldos kontingenseiből; az időnként elrendelt általános vagy részleges népfelkelésből; a végvárak hadinépéből, a különféle hajdúrétegek tagjaiból és a székely szabadok fegyvereseiből.1 A bizonytalan, változó létszámú és csekély katonai értékű népfelkelést nem számítva, a török hódoltság korának magyar fegyvereseit mintegy 60 ezer főnyire becsülhetjük.2 Ebből 30 ezer főnyire tehetjük a hajdúkat2, 10—10 ezer főnyire a magyar végvári katonaság,4 valamint a hadjáratokra igénybe vehető székelység létszámát5, s az egyéb kontingensek nagysága összesen tett ki mintegy 10 ezer főt/’ Pusztán a számszerűséget tekintve, 60 ezer katona komoly erőnek számított még a 17. században ugyancsak megnövekedett létszámú európai hadseregekhez hasonlítva is.7 Ám becsapnánk magunkat, ha ezen mutató alapján határoznánk meg a korabeli Magyarország és Erdély katonai súlyát és jelentőségét Európában. A mennyiségi tényezőnek ugyan akkor is jelentős szerepe volt a hadakozás menetében - amint azt többek között Zrínyi Miklós borsos mondása is tükrözi -8, ám legalább ekkora - ha nem nagyobb - súllyal estek latba a minőségi faktorok is. így például a katonák fegyverzete, valamint pszichikai állóképessége a harcokban; a parancsnoki kar rátermettsége, képzettsége, harci jártassága, fegyelmezőkészsége és képessége; a katonák fizetett vagy fizetetlen volta, és nem utolsósorban az erkölcsi tényezők: nevezetesen, hogy milyen ügyért, mekkora lelkesedéssel és meggyőződéssel harcolnak egy-egy hadsereg katonái. A fegyverzeti és a katonai képzettségi helyzet vizsgálatánál meg kell állapítanunk, hogy a 60 ezer főnyire becsülhető magyarországi és erdélyi haderőből legfeljebb 6-8 ezer katona rendelkezett korszerűnek tekinthető fegyverzettel és volt - úgy-ahogy - jártas a korszerű harcászatban. Ez a csekély hányad jórészt a magyar végvári katonák és a hajdúk közül került ki.4 A fennmaradó túlnyomó rész - az ország gazdasági helyzete, valamint a törökellenes harc sajátos kívánalmai miatt - jócskán csökkent értékű katonaság volt mind harcképzettség, mind fegyverzet dolgában. Ugyanakkor a zsoldfizetés megoldatlansága igencsak megkérdőjelezte a fegyelmezési lehetőségeket is.1" Nem volt alapvetően más a helyzet a parancsnoki és alparancsnoki kar soraiban sem. A 17. század közepén Lengyelországba nyomuló erdélyi hadsereg tisztikaráról például olyan kortársi véleményt olvashatunk, hogy azok „a világon a legnevetségesebb tisztek.”" Ha ebben a véleményalkotásban feltételezhető is némi elfogultság, a 17. századi magyar tisztek és altisztek nagy többsége valóban alkalmatlan volt a vezetésre egy nyílt, nagy ütközetben; mint ahogyan elégtelen volt ilyen harc megvívására a magyar katonaság elsöprő többsége is. Nem a bátorság, az egyéni leleményesség, vagy a haza ügyéhez való ragaszkodás 37
