Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Czigány István: A Habsburg Birodalom megváltozott hadászati helyzete és a végvári katonaság szerepének módosulása

több mint tizenötezer magyarországi katona harcolt, az ország északi és déli vidékein pedig további 5-7 ezer fegyveres küzdött.

Bár kutatásaink még kezdeti stádiumban vannak, az viszont már világosan kirajzolódik, hogy 1686-87 után a magyarországi katonaság szerepe fokozatosan megváltozik. Egyre inkább helyőrségi szolgálatra, felderítésre, valamint az ország belsejében hátrahagyott török helyőrségek, mint Kanizsa, Székesfehérvár, Szigetvár, Eger, Várad blokadírozására vezényelték a magyar csapategységeket. A császári sereg hadrendjében világosan megkülönböztették a zárt ezredkötelékben harcoló magyar egységeket, mint Deák Pál, Czobor Mihály, Kollonits Ádám huszárait, vagy Pálffy Miklós gyalogosait. A zömében magyar parancsnokság alatt, a főkapitányságok keretei között küzdő végvári, megyei és a főúri magánkatonaságból álló egységeket „ungarische Militz"-nek nevezték. A megnevezésben, javadalmazásban megnyilvánuló, a második vonalbeli fegyveres erő megjelölését jelentő elnevezés, nem holmi magyargyűlöletből fakadt, hanem a katonák harcértékének reális ismeretéből. Hasonlóan jobbára rideg katonai megfontolások alapján alkalmazták a magyarországi katonákat a legveszélyesebb helyeken, sáncásásnál, rohamoszlopok élén, vagy az aknák felderítésére. Hiszen jól tudjuk, mindenkor alapvető harcászati elv, hogy ha lehet, először a haderő értéktelenebb, vagy kevésbé értékes részét áldozzák fel.

Viszont az is tény, hogy a Habsburg politikai és katonai vezetőkben egyaránt erős averzió élt a magyarországi fegyveres erővel szemben, mely véleményünk szerint elsősorban politikai indokokból táplálkozott. Tudjuk, hogy a királyi Magyarország hol kisebb, hol nagyobb hányada tevékeny részese volt a század Habsburg-ellenes küzdelmeinek. Ha vallási, politikai vagy éppen gazdasági érdekeik úgy kívánták, gyakorta váltottak tábort a Habsburgok az erdélyi fejedelmek és a kurucok között. Tették mindezt szoros vagy laza török szövetségben, nem nélkülözve annak aktiv támogatását sem. Ilyen előzmények után sokszor a bizalmatlanság és feszültség nyomta rá bélyegét a szövetséges és magyarországi csapatok együttműködésére.

Főleg a hadihelyzet kedvező alakulása, valamint ellátási problémák miatt a császári hadvezetés a harctereken már nem kívánta alkalmazni az igencsak alacsony harcértékű főúri bandériumokat és vármegyei csapatokat. Egyre inkább a nemesség anyagi erejére kívántak támaszkodni. Míg 1684-ben a főúri bandériumok létszáma meghaladta a 3000 főt, addig 1687 után jelenlétükkel inkább csak a főúri várakban találkozunk. Az érem másik oldala viszont az a tény, hogy a török háborúk terhei és pusztításai, mely egy gazdasági depresz- szióval párosult, kikezdte a leggazdagabb főurak anyagi bázisait, ami már nem tette lehetővé nagyobb létszámú magánhaderő fenntartását. Míg 1662- ben Báthory Zsófia kétezer katonát is fel tudott fogadni, addig a nyolcvanas évek közepén a főúri katonaság összlétszáma már nem érte el ezt az értéket.21

A magyar végvári katonaság integrálása a császári hadseregbe, számos akadályba ütközött. Többségük már évtizedek óta bekapcsolódott a gazdasági életbe, szántóföldjeik, legelőik, szőlőjük, mészárszékük vagy kocsmáltatási joguk volt. Nemzedékeken át gyakorlatilag helyőrségi szolgálatot láttak el, vagy a közeli vidékeken csatároztak a törökökkel. A helyhez kötődés, a par31