Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Czigány István: A Habsburg Birodalom megváltozott hadászati helyzete és a végvári katonaság szerepének módosulása
gért a legkeresztényibb uralkodóval, XIV. Lajos francia királlyal kellett megküzdeni. I. Lipót és tanácsadói jól tudták, hogy a Habsburg Birodalom katonailag egyaránt gyenge egy kétfrontos háború megvívásához, igy félretéve a magyar királyság érdekeit, csupán a Portával fennálló békés viszony megőrzésére törekedtek.2 A császári politikusok és maga I. Lipót is azt az elvet vallotta, hogy jobb valamit a törökök ellenében elveszteni, mint egyetlen lépést Franciaországnak megengedni a Habsburg-ház ellen.1 XIV. Lajos számára minden veszély, mellyel az Ausztriai Ház szembenézett, Franciaország biztonságát növelte, s az ellenfél minden gyengesége a „napkirály” erősödését jelentette, egyben lehetőséget arra, hogy a nagy kérdést, a spanyol örökséget számára kedvezően oldják meg.4 A nymwegeni békében (1678) XIV. Lajos megszerezte spanyol németalföld jelentős részét, majd réunios politikájával újabb területeket szerzett, Strassburg 1681 szeptember végén történt elfoglalásakor I. Lipót császár beérte a szóbeli tiltakozással. A hetvenes évek végére úgy tűnt, hogy a Habsburg Birodalom meggyöngült. Lipót császárt, mint német-római uralkodót nyugaton sorozatos területi és presztízs veszteségek érték, éppen ott, ahol támaszt remélt az oszmán hódítókkal szemben. Erőit jelentős mértékben lekötötte, a most békés, de szemmel láthatóan háborúra készülő Török Birodalom, s a magyarországi kuruc mozgalom. Kara Musztafa nagyvezír 1683-ban indított hadjárata során, ha egy történelmi pillanatra is, a Habsburgok kiszorultak a magyar királyság területéről. Július elején még mintegy 10-15 ezer vitéz állt Esterházy Pál nádor parancsnoksága alatt, de zömük meghódolt a török csapatokkal előrenyomuló kuruc fejedelmi biztosoknak, és Thököly Imre mellé álltak. így 1683 augusztusára gyakorlatilag nem maradt számottevő fegyveres erő a Habsburgok oldalán. A Pozsony, Győr és Komárom falai között rekedt magyar katonákon kívül, csak a nyugati határszél néhány kisebb várában és városában, valamint Lotha- ringiai Károly herceg felmentő seregeinek kötelékeiben készülődött néhány száz magyar Mohamed fanatikus harcosai ellen. A Sobieski János lengyel király csapataival és birodalmi, elsősorban szász és bajor egységekkel megerősödött császári haderő 1683. szeptember 12-én tönkreverte Kara Musztafa nagyvezér Bécset ostromló seregét. A győzelmet követő napokban még kevesen hitték, hogy valóban fordulat következik be a török ellenes háborúban. A politikai színfalak mögött békealkudozások folytak, s már a győzelem első óráitól kezdve bomlófélben volt a lengyel-Habsburg szövetség. Sobieski, a „jó király”, megtette amiért hívták, de szolgálataira a dinasztia már nem tartott igényt. Lipót császár egyébként is nem tekintette vele egyenértékű uralkodónak a „választott” lengyel királyt.5 Bár Lipót császár a kahlembergi győzelmet követően minden magyar főúrra és nemesre fő- és jószágvesztés büntetését akarta kiszabni, aki Thököly pártjára állt, de a megtorlás lényegében papíron maradt. Lipót tanácsadóinak egy része - élén a császári csapatok fővezérével Lotharingiai Károly herceggel - meggyőzték az uralkodót, hogy reális katonai és politikai megfontolásokból a magyar korona területén a megosztottság felszámolása és a megbékélés az elsődleges cél. A császári hadvezetés zöme tisztában volt azzal, hogy az igen 26
