Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Czigány István: A Habsburg Birodalom megváltozott hadászati helyzete és a végvári katonaság szerepének módosulása
jelentős külföldi segítség ellenére is szükség lesz Magyarország katonai és gazdasági erőforrásaira. Kétségtelen tény, hogy a területileg és politikailag megosztott, gazdaságilag fejletlen magyar királyság politikailag és katonailag egyaránt alárendelt szerepet játszhatott az oszmán hadak 1683. szeptember 12-én Bécs alatt bekövetkezett vereség után kibontakozó másfél évtizedes felszabadító háborúban. Viszont az is igaz, hogy egy esetleges uralkodói megtorlás az oszmánok karjaiba taszította volna az országot. Még így is Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségének területén kemény ellenállásba ütköztek a szövetséges csapatok. A kutatások hiányos volta miatt még lehetetlen felmérni Magyarország anyagi hozzájárulásának mértékét. Az adókivetések és a hadisarcok összegei arról tanúskodnak, hogy a háború bizonyos szakaszaiban nélkülözhetetlen volt az ország anyagi bázisa. Régóta ismert Debrecen város példája, ahol 1685-86-ban a katonaság eltartásának költségeire 80 ezer forintot és 100 ezer oroszlános tallért fizettek ki pénzben és gabonában. Esterházy Pál nádor uradalmaiba 1684 és 1685 telén beszállásolt katonaság eltartása pedig 166.958 forintot emésztett fel.6 A magyar királyság haderejének a szövetséges csapatok oldalán betöltött szerepének vizsgálatakor több alapvetően fontos momentumot kell figyelembe vennünk. Ilyenek elsősorban az ország hadállító képessége, mely döntően a lakosság függvénye, a haderő minőségi paraméterei, mint képzettség, fegyverzet és fegyelmi viszonyok, politikai jellemzői, és nem utolsósorban gazdasági és társadalmi mentalitása. Esterházy Pál nádor 1682 márciusában készült tervezetében a török elleni háborúban a főnemesek, főpapok és vármegyék bandériumaiból 9180 gyalogosra és 3600 lovasra számított. Ehhez jött a végvári katonaság. Létszámuk állandóan ingadozott, de ebben az időben emelkedő tendenciát mutatott. A győri generalatusságban egy 1682. szeptember 10-én kelt kimutatás szerint 959 huszár, 1300 hajdú, 64 tüzér és 26 önkéntes, összesen 2349 fegyveres szolgált. A főleg zsákmányra felfogadott szabad legények számát nem ismerjük.7 Ugyanez év júliusában egy császári forrás 8000 lovasnak és 4160 gyalogosnak mondja a „kuruc király” erejét. Egy évvel később a királyi Magyarországról a nádor mintegy 17 100 lovast és 8600 gyalogost kívánt hadba hívni az oszmánok ellen. Ebből legalább 15-16 ezer fő eleget is tett Esterházy Pál nádor parancsának. Ugyanakkor nem kis részben a királyi haderő felbomlásának eredményeként az oszmánokkal szövetséges Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségének fegyveres ereje közel húszezer főre növekedett. Apafi Mihály erdélyi fejedelem hozzávetőlegesen 15 ezer katonával csatlakozott Kara Musztafa seregéhez.8 Ezt a mintegy .45-50 ezer főnyi katonaságot zömében a közvetlen török uralomtól mentes országrészekből toborozták. Az ország hadállítási erőfeszítéseiről viszont csak akkor kaphatunk reális képet, ha a magyarországi adatokat összevetjük Európa más országainak hasonló paramétereivel. A permanens török veszélynek kitett lengyel királyság 1678-79-ben a közel nyolcmilliónyi lakosából 55 ezer embert hívtak hadba. Néhány évvel később, 1683-ban Sobieski János lengyel király Bécs védelmére 45 ezer katonát mozgósított, s a honi helyőrségekben 5-6 ezer embert hagytak 27
