Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Darkó Jenő: Lipót császár által a magyarországi szerbeknek adományozott kiváltságok háttere

Csernovich a magyar kancelláriához benyújtott folyamodványában azt írta népéről, „hogy többen vannak 30 000 léleknél (in tutto saramo piu ehe 30 m. anime), akik Isten könyörületességét és őfelsége segedelmét várják”.22 Ugyanakkor Takáts Sándor helytálló megállapítása szerint: „Ezek alatt azokat is érthette, akik már az előző években költöztek be”.2-1 „Az átköltözöttek számát azonban még csak megközelítőleg sem lehet meghatározni. »Lehettek néhány százan, talán ezren is« - írja róluk Hodinka Antal s bizonyítja adatokkal, hogy ... »a rácok 1690-i bevándorlásáról beszélni helytelen dolog és éppoly helytelen ... a Magyarországba történt áttelepedésüket a törökök bosszújától való félelemmel indokolni.«”24 Pedig Csernovich csak azt írja: „valahányan a hitetlenek kegyetlensége elől menekülni akartak. Őfelsége tartományaiba futottak, s Budára, Esztergomba és Komáromba teljesen kifosztott, mezítelen férfiak jöttek feleségeikkel és gyermekeikkel”.25 A pátriárka beadványából az érzelmi túlfűtöttség mellett a több százezres tömeget megmozgató „nagyméretű” bevándorlásra mégsem lehet következtetni.2'’ Azt, hogy a feltevés erős túlzás, „nemcsak Hodinka alapos okfejtése bizonyítja”, hanem „a budai kamarai administratio egykorú irataiban sem találunk adatot 1690-ből arra, hogy Belgrád eleste után 40 000 szerb család menekült volna Magyarországra. A budai kamarai administratio alárendelt hivatalnokai (har- mincadosok, praefectusok, provisorok) ott székeltek az újszerzeményi területek igen sok fontos helységében: Lippán, Karánsebesen, Szegeden, Mohácson, Siklóson, Pécsett, Szigeten, Kaposváron, Dombón, Szekszárdon, Baján, Si- montornyán, Földváron. Ezek a legapróbb ügyekben is jelentéseket küldtek a budai administratióhoz. Teljességgel lehetetlen - állapítja meg Nagy Lajos -, hogy éppen 40 000 szerb család bevándorlásával, letelepedésével kapcsolatban ne lett volna jelentenivalójuk”.27 Más szóval a szerbek bevándorlásával kapcsolatban a hivataloknak nem volt mit jelenteniük. így pedig „az 1690-ben olyan nagyarányú áttelepedésről nem beszélhetünk, mint az a történeti irodalomban általánosságban elfogadott”.2*

Az 1690. április 6-án kelt felhívás nemcsak a szerbeknek, hanem az albánoknak is szólt. Miként Nagy Lajos megállapítja: „Az albánok voltak azok, akik a császári hadakat támogatták, ők nyilatkoztak 1689 óta a császár mellett, ők fogadták ünnepélyesen a Prizrendbe bevonuló Piccolominit, aki a prizrendi római katolikus albán érsekkel - aki egyúttal a katolikus climenti törzs patriar- chájának a szerepét is betöltötte - tárgyalt, és nem Csernovichcsal. Hodinka kimutatja, hogy itt „végzetes szerepcsere” történt: 1690-ben a kancellárián Csernovichot összecserélték a climentiek patriarchájával, mikor április 6-án azt írták, hogy „Piccolomini tábornoknak kezére járván”. Csernovich csak szándékozott tárgyalni vele, de már nem találta életben, s nem sokkal utána az albán érsek, aki a tévedést leleplezhette volna, ugyancsak meghalt.29 - Csernovich esetében azonban nemcsak ez volt az egyetlen fatális szerepcsere. A felhívást tekintve sem volt egyedülállóan kitüntetett egyházi főméltóság. Ismeretes ugyanis, hogy az 1687. február 8-án kelt császári felhívás címzettje nem más, mint VII. Kallinikosz konstantinápolyi pátriárka, őhozzá intézett levelében Lipót így beszél: „. . . hogy a keresztény népek a mi segítségünkre a barbárok ellen fegyvert ragadjanak, és embereik a mi embereinkkel szeren191