Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Darkó Jenő: Lipót császár által a magyarországi szerbeknek adományozott kiváltságok háttere
pet, mint amilyet róla - történetesen - Szekfű megfestett. - A Habsburgok abszolút monarchiája több ponton eltért a tipikus példaképtől. Míg a francia, a németalföldi és az angol fejlődés1" adott etnikai határok között bontotta ki az abszolút állam csíráit, addig a Habsburgok esetében az uralkodó család hatalma alatt különféle etnikumú és felekezetű rendi államok sorát egyesítette a birodalomban. A család és az egyes rendi országok viszonya - mondhatni - kezdetben személyes, vagy éppenséggel magánjellegű volt. Ebben a birodalomban akkor történt a fordulat, amikor - Horst Haselsteiner szavaival élve - Ferdinánd „a rendi államból abszolutisztikus államot alakított ki. Ez azonban . . . Csehország kivételével elsősorban nem . . . alapvető reformokkal történt, hanem a központosítás elveinek megfelelően, a tartományok és a tartományi rendek jogainak megcsonkításával. ... A rendek de facto kiiktatása megtörtént és azok elveszítették a lehetőségét annak, hogy a rendi jogot . . . fegyveresen ellenállva megvédjék. . . . A rendiség veresége súlyos volt ugyan, az uralkodó győzelme jelentős, de a tiszta abszolutisztikus megoldás eléréséhez bizonyára nem teljes”." Ugyanekkor ez a rendiség felett diadalmaskodó abszolutizmus hosszú évszázadokra konzerválta a rendiséget országaiban, amikor „fenntartva a tartományi országgyűléseket politikailag felértékelte a rendeket”, valamint nem tudta és nem akarta meggátolni, hogy az általa beiktatott „új nemesség” belenőve a „hagyományos rendi szerepbe” megtalálja „saját rendi öntudatát”.12 Egyúttal a westphaliai békével a Habsburgoknak tudomásul kellett venniük, hogy a német-római császárság visszaállítására „irányuló terveik végleg meghiúsultak”. A császári címet viselő dinasztia ténylegesen tehát kiszorulva az egykori császárság territóriumából, most a saját koronája alatt egyesített rendi államalakulatok központosításával éppenséggel egy merőben új birodalom kiépítésén fáradozott. Ez a felemás abszolutizmus példaképében francia, az udvar nyelvében olasz, az állam nyelvében latin és német, az alattvalókat tekintve pedig soknyelvű állam volt. A központosító törekvéseket kezdetben az ellenreformáció erőteljes megnyilvánulása jelezte, majd miután a központi kormányszervek a rendi keretek adta lehetőségek fölébe nőttek, a hadsereg segítségével lehetővé vált az új birodalomban, hogy a központi hatalom kiépüljön.13 Az a pár évtized pedig, amely éppenséggel a 17. század végére esik, a magyar történetírók tollán a panasz és a kétségbeesés ködébe vész, míg az osztrák történetírás I. Lipót uralmát egybehangzóan az „Aufstieg zur Grossmacht” címmel illeti.14 Míg tehát egyfelől a török ellen vívott háború végképp felszámolta a török uralmat, más szóval a keresztény Európa felszabadította Magyarországot, ugyanakkor másfelől a felszabadítás leple alatt a Habsburg- abszolutizmus az ország rendjeit kívánta megtörni. Az eseményeknek e kettős céljából fakad mindaz a nézeteltérés, amely a korszak megítélését tekintve megosztja a történetírók széles táborát. Nem önmagukban a Lipót-féle kiváltságokban rejlik tehát a megfejthetetlen történetírói talány; hogy az oklevelek oly sokféle értelmezésére van mód aszerint, hogy ki és mit óhajt kiolvasni az emlékekből, hanem a korszak jelentőségének felbecsülésétől is függ a diplomák megítélése. Egyúttal számolni kell azzal a ténnyel, hogy I. Lipót és tanácsosai „a jogeljátszás elméletére” és 189
