Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
R. Várkonyi Ágnes: 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái
szummal.30 Az Aranybulla záradékát eltörlő törvényt ő sajátos egyszerűséggel értelmezi: a magyarok ezzel lemondtak róla, hogy országuknak fegyveres ereje legyen. Projectuma egyes részleteiben vagy egészében valószínűleg 1701 előtt keletkezett. Amikor ezt írta ugyanis, még nem született döntés a határőrvidék megszervezéséről. A híres tüzér és pirotechnikus, Buda ostromának híres Tüzes Gábora legalaposabban a militaria fejezetet dolgozta ki Projektumában. A másfél évszázad óta fegyverben élő Magyarországot ő szinte pőrére vetkőztetné: minden fegyert össze kell gyűjteni, a városok lőpor- és fegyverraktárait ki kell üríteni. A nemesek viselhetnek ugyan kardot, de pisztolyt nem, és fegyverviselési jogukat évente megújítandó engedélyhez kötné. Jellemző például, hogy megállapítván: a magyarok ereje mindig is a könnyűlovasságban volt, következésképpen alakítsanak az országban állomásozó állandó császári hadsereg kötelékében német könnyűlovasságot úgy, hogy szedjenek a vármegyékből és vásároljanak meg 8-10 ezer lovat, és arra ültessék fel az örökös tartományokban kiállított katonákat. Hogy a következőket megértsük, tudnunk kell: kegyetlen szigort javasol a központi kormányzat német hivatalnokaival szemben is: a kameralisták általában pénzügyi vétségbe esnek - írja -, és ha ilyen előfordul, életükkel feleljenek. A birodalom érdekében számol a nemzeti adottságokkal: Magyarországra cseheket és németeket hozna, a magyarokat kivinné az osztrák örökös tartományokba. Nyomatékkai megköveteli, hogy az ezredeket és főleg a parancsnokokat állandóan cserélgessék, nehogy túlontúl összebarátkozzanak, vagy érdekeik összefonódjanak a helybéliekkel. Tervezetében a magyaroknak nincs kegyelem, vagy grácia. De még ő is megtartaná a magyar hadsereg, vagy ahogy ő írja: a „national militia”, „a nemzeti katonaság” valami látszatát. A Magyar Korona hadseregének székhelyét Budán, vagy - érdekes módon - itt, Egerben jelölné ki. A nádor nem lehet többé „a magyar nemzeti hadsereg kapitánya”. Meg kell szüntetni a generális és partikuláris insurrectiokat, vagy bárminemű katonaállítást a „nemzet négy rendje részéről”. Tehát a magyar királyság hadi intézményét szinte porig lebontaná. De „hogy ne feszítsék a húrt végsőkig a magyar nemzetnél”, megengedi, hogy az ország körzeteiben 3-300 lovassal magyar tábori kapitányságokat szervezzenek „két beosztott kapitánnyal, akiknek ugyanaz a függőségük lesz, mint az idegen katonaságnak. S a „magyarok, ha alkalmazkodnak” elő is léphetnek az idegen katonaságba. Magyarország legelőkelőbb családjai elnyerhetik a főkapitányságot is, „ha hosszú szolgálattal már bebizonyították hűségüket és életmódjukkal, szolgálatukkal, hadviselésükkel a németekhez akarnak alkalmazkodni.” A politikai gyakorlat azonban ezeket a tervezeteket jóformán alig vette figyelembe. Legyen vagy ne legyen intézményes értelemben magyar haderő, ez a Haditanács, Udvari Tanács és Titkos Tanács vitáin dőlt el. Ez a vita - miként előadásom bevezetőjében jeleztem - éveken át elhúzódott. Az álláspontok megoszlottak, módosultak, újra és újra kiéleződtek. De a 90-es években mindvégig napirenden van a magyar katonaság, a nemzeti keretekben megszervezendő magyar hadsereg kérdése. A Habsburg-kormánykörökön belül utasítják újra és újra vissza a dinasztikus katonai párt szélsőséges javaslatát: Magyar18
