Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
szati fölényben, mezei harcban viszont a szövetségesek. A török fölény azonban - a szövetségesek eredményes stratégiája miatt - meddő maradt. A nyílt terepen a nyugati harcmódot sikerült ráerőszakolni a törökökre, s ez döntőnek bizonyult. Sorozatosan beleesett a török hadvezetés abba a hibába is, hogy előnyösen elfoglalt védelmi állásából kimozdult - hagyta magát kicsalogatni -, s ez mindannyiszor végzetesnek bizonyult, megsemmisítő vereségekhez vezetett: 1685-ben Tátnál, 1687-ben Nagyharsánynál, 1691-ben Szalánkeménnél. 1688-89-ben balkáni kalandra vállalkozott a szövetséges haderő. Míg Magyarországon a lakosság - bármennyire nehezen viselte el olykor a katonai önkényt -, mégis a törökkel szemben a szövetséges hadakat támogatta, a Balkánon, melynek lakossága jelentős részben török vagy eltörökösödött volt, tehát ellenséges terepen, nehezebb volt a helytállás. A látványos hódítások kérészéletűnek bizonyultak. Célszerűbb lett volna ehelyett az erőket a még ellenálló magyarországi török várak felszámolására fordítani. jSem ezt tették. Ezért tudott Kanizsa 1690 áprilisáig kitartani, utolsónak a Dunántúlon, noha őrsége mindössze 600-ra olvadt!41 Természetesen ez a csekély erő az utolsó időszakban már csak jelképessé tehette a török jelenlétet a Dunántúlon. A Tiszántúlon viszont a Maros vidékén, Temesvár körül némileg megerősödött a török helyzete: Lippát, Lúgost, Karánsebest visszafoglalták, sőt még a Váradtól északra fekvő Szentjobb ostromát is megkísérelték! Ugyanakkor (1690-ben) az erdélyi haderőt Thököly betörése kötötte le, ami kérészéletű fejedelemséget eredményezett. A lényeg az, hogy a török elleni harcba az erdélyi haderőt később sem lehetett bevonni. Az 1690-es évek első felében Temesvárt és közvetlen körzetét nem számítva, felszámolták a még ellenálló török végvárakat Magyarországon: 1692-ben (többszöri ostromkísérlet után) Váradot, 1695-ben Gyulát. Váradon 1,5-2 ezerre teszik a kapitulált őrséget, s 2 ezerre a polgárok számát. Ezek az utolsó időben a várba szorulva védekeztek. Csakhogy a várban nem férhetett el - még összezsúfoltan sem - 3,5-4 ezer ember, legfennebb a felényi.42 Gyula 1695 januárjáig kitartott, ami nem annyira a törökök érdeme, hanem inkább a császári hadvezetés hibája. A kivonult 2 ezer emberből mindössze félezer volt katona!43 1691-ben Lippa, Lugos, Karánsebes, 1693-ban Borosjenő és Világos került a szövetségesek kezére. Viszont 1693-ban sikertelenül ostromolták Belgrá- dot, 1696-ban Temesvárt. Az 1690-es években Titel és Belgrád közötti Duna-szakasz váraiért folyt a harc. Titel többször is gazdát cserélt. Veszélyeztették nemegyszer Pétervára- dot is, de azt sikerült megvédeni. Voltaképpen mindkét fél erőinek nagyfokú kimerülésével ért véget a felszabadító háború. Nem véletlen, hogy a hadszíntértől oly távoli Északkelet- Magyarországon - a Hegy alján - a hadakozással járó terhek miatt oly elkeseredetté vált a hangulat, hogy 1697-ben felkelés tört ki. A karlócai béke - adott helyzetben - a törökök számára volt inkább előnyös, hiszen Temesvárt és Belgrádot - mint hídfőállást - megtarthatták Magyarországon. Az európai erőviszonyok alakulása és az oszmán birodalom 181
