Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
történetének ez a korszaka kusza és bonyolult, noha a szükséges történelmi források ezek esetében sem hiányoznak. Egy ilyen összefoglaló áttekintésben nem vállalkozhattunk arra, hogy részkérdések egész sorát is megoldjuk. Nem kívánunk részletesen foglalkozni az egyes török végvárak kapitulá- ciós egyezményeivel. Ez külön tanulmány célja lehet (szükség is lenne egy ilyen összegzésre). Egyetlen szempontra szeretnénk csupán felhívni a figyelmet, amely - nézetünk szerint - bizonyos mértékben befolyásolta a várharcokat -, a szövetségesek javára. A kapitulációs szerződések legszembetűnőbb sajátossága rendkívül liberális, humánus voltuk. Különösen szembeszökő ez, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb esetben a védők létszáma olyannyira leapadt, s oly nagy volt az élelemhiány - amely minden bizonnyal a fizikai teljesítőképességet is károsan befolyásolta -, hogy egyetlen rajtaütésszerű roham visszaverésére sem igen lettek volna képesek. A bécsi udvar nagyvonalú humanitása egészében feltétlenül jó taktikai húzásnak bizonyult. A lényeges kérdésekre koncentráltak, ami gyorsította a megegyezést (katonai szempontból például a renegátok szabad elvonulásának biztosítása valójában közömbös volt). Az emberséges alkuk sora jó „reklámfogásnak” is bizonyult. Kritikus helyzetben így a török őrségek egész sora inkább a megegyezés felé hajlott, mintsem az utolsó vérig tartó ellenállást erőltette volna. A végső cél szempontjából pedig ez a szövetségeseknek kedvezett! A kapitulációs szerződések nem lebecsülendő fontosságú jellemzője volt az is, hogy - tudomásunk szerint - minden esetben szigorúan be is tartották azokat. Ennek jelentősége azért nagy, mert a korábbi török harcok során meglehetősen gyakoriak voltak a szerződésszegések, kegyetlenkedések - mindkét fél részéről. A török végvárak ellenállási lehetőségeinek vizsgálata megköveteli, hogy ne mellőzzük az időrendi áttekintést sem, hiszen a felszabadító háborúk során nemcsak az egyes várak, hanem általában a török várak helyzete is többször alapvetően módosult. 1683-ban a nagyvezír serege még Magyarországra sem ért, amikor (június elején) már a császári főerők a kulcsfontosságú Érsekújvárat ostromolták. Alig egy héttel később azonban - talán elhamarkodottan - félbeszakították az ostromot, noha a nagyvezír megérkeztéig esetleg el is foglalhatták volna a várat, s ezzel - kényszerűen - a bécsi úticél megváltoztatására késztethették volna a törököket. Mivel Érsekújvár közelebb esik Lengyelországhoz, mint Bécs, minden bizonnyal Sobieski is idejében érkezhetett volna a császári fősereg segítségére. Azonban nem ez történt, Lotharingiai Károly Érsekújvárról visszafordult Bécs felé.12 1683 nyarának derekára szinte a teljes Felvidék Thököly kezére került. Dunántúlon ellenállás nélkül hódolt meg Thökölynek, illetve a törököknek a várak többsége (Veszprém, Tihany, Vázsony, Csesznek, Pápa, Csobánc, Szigliget, Keszthely, Devecser, Jánosháza, Simonyi, Somló, Vát stb.).w Nyugat-Magyarország jelentősebb erődítményei közül - nem számítva az osztrák tartományokkal közvetlenül szomszédos keskeny sáv várait (Németújvár, Fraknó, Borostyánkő, Kabold, Szalónak stb.) - úgyszólván csak Komárom. Győr és Sárvár maradt meg magyar kézen. Mindezek a tények arra 175
