Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
volt. A törökök mindvégig tehetetlenek voltak vele szemben. Egerből, Kanizsáról, Váradról, Szigetvárról, Gyuláról hiába írták a segítségkérő leveleket s küldték azokat futárral Isztambulba, többségük a szövetségesek kezébe került, s azok így időről időre meglehetősen pontos képet kaphattak a körülzárt erősség belső helyzetéről. Egyébként üzenetek nélkül is nyilván jól tudták az oszmán birodalom katonai vezetői, hogy a blokád milyen következményekkel jár-, de tehetetlenek voltak. Csak gyorsan mozgó tatár és kuruc csapatokkal próbálkoztak, hogy élelmet juttassanak be. Ezek az akciók azonban egyre kevésbé sikeresek, és az alaphelyzeten egyébként sem változtathattak. A magyarországi török várak elsősorban a hozzájuk tartozó vártartományból, ill. a hódoltságból élelmezték magukat. Ezt a forrást lényegében teljesen elzárta előlük a blokád. A vár körül egyébként is mindent elpusztítottak, tehát még sikeres kitörés esetén sem számíthattak élelmiszerzsákmányra! Mivel a blokádot megelőzően sem volt jelentős a legtöbb vár őrségének létszáma, s a szökések, betegségek miatt ez is rohamosan fogyott, egyre kevésbé gondolhattak kitörésre. Ahhoz, hogy áttörjék az ostromzárat, s vagy a körülzáró csapatoktól, vagy a vártól távolabbi területekről elrabolt élelmet szállíthassanak be az erősségbe (egy-egy kisebb szekérkaravánt), mintegy 800-1000 fős portyázó egységet kellett volna összeállítani. Ennek egy része a lassan mozgó szekérkaravánt kísérné, másik része pedig felderítő, ill. a támadásokat elhárító feladatot kapna. A blokád kezdetén voltak is ilyen - olykor sikeres - akciók. Azonban ennek tanulságait a szövetséges seregek is hasznosították: a körülzárás szigorúbb és szorosabb lett, megerősített őrhelyek láncolatát építették ki a vár körül, s a csapatok létszámát növelték. Amilyen arányban erősödött a blokád, hasonló arányban csökkent a török védősereg ereje. Az őrség létszámának apadása nem tette lehetővé, hogy egyre erősebben portyázó csapatokat küldjenek ki a várból, s nem utolsósorban takarmányhiány és élelemhiány miatt a lóállomány is rohamos gyorsasággal gyérült, és pótolni nem lehetett. Gyalogos portyázóknak pedig reményük sem lehetett a sikerre. Ha olykor át is törte egy kuruc vagy tatár kisebb lovashad a gyűrűt, csak annyi utánpótlást tudtak magukkal hozni, ami málhát lovakon szállítani lehetett. Ez pedig legfennebb napokkal, vagy egy-két héttel hosszabbíthatta csak meg az ellenállás lehetőségét. A nagyobb, szekérkaravánt kísérő seregeket szinte kivétel nélkül szétverték, mielőtt céljukhoz elértek volna. Ilyesfajta akció természetesen nem maradhatott titokban, s a szükségszerűen lassan haladó menet ellen általában volt idő megfelelő erősségű lovas sereg összevonására. Mivel eleséget nem tudtak bejuttatni a gyűrűbe zárt várba, annak sem volt értelme, hogy az őrséget (bár létszáma rohamosan fogyott) erősítsék a gyűrűn áttörő csapatokkal, hiszen ezzel csak az élelmiszer-ellátás nehézségeit fokozták volna. A létszámnövekedés pedig nem lehetett olyan mértékű, hogy az erőviszonyokat ostromlottak és ostromlók között alapvetően módosíthatta volna. A várőrség emberveszteségeinek pótlása tehát blokád esetén nem volt létfontosságú, annál inkább olyan ostrom során, mint 1686-ban a budai. Buda fontosságát mind a szövetséges, mind a török hadvezetés nagyon jól 172
