Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
ismerte. Az 1684-es ostrom pusztításait gyors munkával, képzett építőmester irányításával sikerült kijavítani, sőt újabb erődítményeket is emeltek. Jelentősen megújított és alapvetően korszerűsített védelmi rendszer létrehozására azonban nem volt lehetőség. Az őrséget jól képzett, tapasztalt parancsnokok irányítása alá helyezték, és a személyi állományt is az elitalakulatok közül válogatták. Volt elegendő ágyú, hadiszer, élelem. Nyilvánvaló, hogy az őrség létszámát nemcsak a lehetőség, hanem az ésszerűség is behatárolta, nem lehetett „korlátlanul” növelni. A török védők számát a szakirodalom általában 10 ezerre teszi,30, bár van ennél magasabb (14 ezres) becslés is.31 A nagyvezír feladata mi más lehetett, mint az, hogy az ostromlott erősséget felmentse. Azonban nyílt ütközetre - hacsak csapatai jelentős részét nem akarta kitenni a megsemmisülés veszélyének - nem vállalkozhatott, olyan nagy volt az ostromlók fölénye. Még arra sem volt esélye, hogy a vár elleni támadó hadműveleteket érezhető módon megzavarja, jelentősen hátráltassa. Nem maradt más választás, csak az, amivel kétszer is megpóbálkozott: a körülzáró gyűrűn át csapatok bejuttatása a várba. A Buda körüli contra- és circum- vallatio áttörése nem kis ügyességet kívánt. Erre legalkalmasabbak az elit lovasegységek lettek volna. Csakhogy a lovasság, ha be is jut a várba, ott nem sokat használhat, hiszen állománya - értelemszerűen - nem várvédő gyalogos harcra lett kiképezve, abban nem lehet gyakorlata. A várőrséget mindenképpen janicsárokkal kellett erősíteni, azaz gyalogos elitalakulatokkal. Csakhogy a janicsárokat támadó lovasfeladatokra nem képezték ki, hanem csak támadó lovasság elleni védelemre. Nem véletlen, hogy a lóra ültetett janicsárok a jól képzett lovasság számára sem egyszerű feladatot nem tudták végrehajtani. A két kísérlet révén - aránytalanul nagy veszteségek árán - a budai őrség veszteségeit számottevő módon pótolni nem tudták. A török végvárrendszer viszonylag gyors összeomlása annak ellenére következett be, hogy a szövetséges seregek a várostromok terén sokszor hibát hibára halmoztak. A tehetetlenség iskolapéldája kétségtelenül Buda 111 napos (!!!) ostroma 1684-ben. De Temesvár, Várad, Gyula többszöri sikertelen ostromát is említhetjük. 1686-ban 46 napig ostromolták Budát, 1688-ban 31 napig Belgrádot, míg elfoglalták! (Utóbbit a törökök 1690-ben mindössze 8 nap alatt foglalták vissza.) A szövetségesek gyengeségeit azonban harcászati fölényük oly mértékben ellensúlyozta, hogy a törökök képtelenek voltak e negatívumokat kihasználni. A magyarországi török végvárrendszer szinte teljes megsemmisülésének folyamatát mielőtt időrendi rendszerben elemeznénk, megkíséreljük a tipizálást: milyen módon kerültek az egyes várak a szövetségesek kezére. 1. Kiürítés, lerombolás: Azokat az erősségeket, amelyeket valamilyen okból védhetetleneknek ítélt ftieg a török hadvezetés, azokból a katonaságot kivonták, védőműveit igyekeztek megrongálni, használhatatlanná tenni (utóbbi általában az idő rövidsége és a kellő gondosság hiánya miatt csak részben sikerült). 1685-ben a visszafoglalt Vácot és Visegrádot rombolták le, kiürítették Hevest és Szolnokot (súlyos stratégiai hiba), a robbanás miatt megrongálódott Nógrádot. Buda elfoglalása (1686) után kiürítették a Duna menti nagy hadiút mentén lévő palánkokat is, meg az eszéki hidat északról őrző 173
