Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
romlók számára nem lehetett közömbös. A lényeg tehát az, hogy a török végvári szolgálat „családi vállalkozássá” alakulása adott helyzetben egyértelműen a felszabadító szövetségeseknek kedvezett. Az 1680-as évekig a magyarországi hadszíntéren ismeretlen volt a török katonák tömeges szökése a végvárakból. A források arról tanúskodnak, hogy a blokáddal körülvett várakból a szökés megállíthatatlan folyamattá vált. A fegyelem meglazult, a katonák lázadoztak. Jellemző, hogy 1688-ban, Szigetvár kapitulációja idején a fegyverre fogható őrség száma alig érte el a százat. Székesfehérvárott 600, Kanizsán 800 kivonuló török katonát vettek számba. Gyulán 1695-ben 500-at. Mindez azt jelenti, hogy a blokád kezdetéhez képest a létszámok mindenütt töredékére fogytak. A szövetséges seregek feltehetően az őrség és egyéb kivonuló polgári lakosság létszámánál pontosabban vették számba a kapituláció értelmében helyben maradt fegyverzetet, lőszert, puskaport. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a török várak ellátása egészében jónak mondható, elestük nem magyarázható a fegyverzet hiányával. Igaz ugyan, hogy az ágyúk között - mint a szakirodalom előszeretettel hangsúlyozza - jó néhány „muzeális” példány is akadt, 16., sőt 15. századi is. Ezekből arra a tetszetős következtetésre jut a szakirodalom, hogy a török vártüzérség egészében elavult volt. Az egyes ostromok adatai azonban az efféle általánosításnak ellentmondanak! A régi ágyúkat meghagyták, megmaradtak, hiszen nem volt helyben öntőüzem, ahol beolvaszthatták volna, távoli ágyúöntőműhelyekbe való elszállításuk nem érte volna meg a szállítás költségeit.29 A felszabadító háborúk várharcaira az volt a jellemző, hogy a törökök elsősorban a vilajet-székhelyek és még néhány jelentősebb vár megtartására összpontosították erőiket. Ez a stratégia egyértelműen a szövetséges csapatoknak kedvezett, hiszen így szétszakadt a török védelmi lánc, az egyes várakat könnyű volt elszigetelni egymástól, és véres ostromok helyett kiéheztetéssel is megszerezhették azokat. S tegyük hozzá azt is, hogy a legjobban képzett hadakat a mezei ütközetekre vonhatták össze, míg a blokádra a kisebb harcértékű - részben magyar - csapatokat alkalmazhatták. Az, hogy a kisebb várak védelmével a törökök nem törődtek kellően, azaz nem ismerték fel ezek megtartásának fontosságát, egyet jelentett védelmi rendszerük rendszer jellegének megszűnésével. Egy-egy várcsoport összehangolt, szívós védelme már eleve kizárta volna a blokád módszerének tömeges alkalmazását, illetve aránytalanul nagyobb erők lekötése árán lett volna ez lehetséges. Ha viszont a blokád túlzottan nagy erőket von el, akkor a törököknek szinte mindvégig meglévő létszámfölénye még nyomasztóbbá vált volna a mezei ütközetek során, s ezt a fölényt kér.dés, hogy tudta volna ellensúlyozni a szövetséges haderő. 1683-1686 között mintegy harminc török várat foglaltak el. 1687-1688 között tucatnyinál több újabb vár került a szövetségesek birtokába Magyarország területén. 1689-ben már csak Szigetvár, Kanizsa, Várad, Gyula és Temesvár (s környékén néhány kisebb erősség) volt török kézen. Ezek közül is Szigetvár már 1689 januárjában kapitulált, végső szükségre jutva. A sikeresen alkalmazott blokád rendkívül demoralizáló hatású fegyver 171
