Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
A nyugat-európai hadszíntereken ekkoriban Vauban elmélete szerint épültek a várak s az ő elvei szerint folytak az ostromok is. A magyarországi várharcokban azokban az eltérő körülmények, a sajátos török harcmód és a vaubani elvekre teljességgel fittyet hányó módon épített várak ostroma és védelme a kezdetben túlzottan is magabiztos és fölényes szövetséges hadvezetést elbizonytalanította. A szokatlan feltételekhez csak nehezen tudtak alkalmazkodni. 3. A várak fontosságára, erősségére, ellenálló képességére vonatkozó egykorú feljegyzések (akár magánlevelek, akár hivatalos irományok) fokozott forráskritikával kezelendők. Sose tévesszük figyelem elől azt a forráskritikai alapkérdést, hogy az adott iromány kinek, minek az érdekében íródott, s persze hogy írójának értesülései mennyire, milyen vonatkozásban lehettek pontosak. Egyáltalán adott kor adott vonatkozásban mit tekintett lényegesnek, fontosnak, s mi volt az információ pontosságának a tűréshatára. A nagy tömegű forrásanyagban számtalan egymásnak gyökeresen ellentmondó adatot és helyzetmegítélést talál a kutató. Némi felületesség és nagyvonalúság a forráskritikában azt eredményezi, hogy egyes történészi elméletek és többé-kevésbé tudatos prekoncepciók igazolására könnyűszerrel lehet találni „perdöntő” bizonyítékként felhasználható dokumentumokat. A kortársi vélemények ugyanis szélsőségesen megoszlók voltak a török ellenállás ereje és lehetőségei megítélésében általában és a háború egyes szakaszaiban. Az ország pusztulásáról, a hadsereg veszteségeiről, a járványokról, az éhínségről számtalan leírás maradt ránk, amelyekből elképesztő és elborzasztó részletek idézhetők minden mennyiségben. A pusztulásnak olykor olyan apokaliptikus képét vetítik elénk a történeti feldolgozások, hogy ezeket mindenben a valóság hű tükrének elfogadva, abszurdnak tűnik az egész történelmi folyamat. Az újabb történeti irodalomban ugyanis nemcsak a jobbágyság sorsának állandó rosszabbodása vált tragikomikus közhellyé, hanem az egyes hadseregek „válsága” is. 4. A hadtörténetírás egyik alapkérdése minden kor háborúi vizsgálatánál a katonai ember- (és hadianyag-, hadiszer-) veszteségek megállapítása. A szembenálló felek hivatalos jelentései, egyéb közlései, a különféle célzatú magánfeljegyzések adatai rendkívül eltérők. S az már szerencsés, ha egyáltalán lehetőség van - a török korban - egyazon eseményre vonatkozó több forrás összehasonlítására! Úgy tűnik, hadtörténetírásunk a múlt században csakúgy, mint jelenleg, lényegében kritikátlanul elfogadja a török ellen harcoló seregek főparancsnoki (parancsnoki) veszteségjelentéseit mind a saját csapatok, mind a török haderő viszonylatában. így nem csodálkozhatunk azon, hogy többen leírták - még a leginkább kritikus alapállású Szakály Ferenc is -, hogy a felszabadító háborúk török katonai embervesztesége másfélszáz ezres nagyságrendű volt, míg a szövetséges seregé énnek mindössze az egyharmada.'* Ne feledjük azt, hogy a mindenkori hadvezetés elemi érdeke, hogy a saját veszteségeket - amennyire az adott kor lehetővé teszi (az ellenőrzés, a számadás szigorúságától függően) - lehetőleg kisebbítse s az ellenfélét növelje. Győzelem esetén a siker értékét növeli ez az eljárás, kudarc esetén viszont a vereség súlyát csökkenti. Buda 1686. évi ostrománál az még csak hihető, hogy a szövetséges ost162
