Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
R. Várkonyi Ágnes: 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái
jelentéseit - „az élelemhiány borzalmas ... a lovak nincsenek olyan állapotban, hogy egyhetes esőzést kibírjanak . . . különösen, ha a zab is hiányzik ... a csapatok, akiknek Németországba kell visszajutniok, valószínűleg gyalog fognak visszamenni . . . Borzalmas dolog, hogy töméntelen halott borítja az utakat . . . Valóságos méreg a levegő és minden, amit inni lehet Magyarországon.” A hadseregben sok a beteg és már útban Erdély felé felbomlóban a rend és fegyelem. Csak fokozta a nehézségeket a szokásostól eltérő mostoha időjárás. S mindemellett a császári hadsereg egészségügyi ellátása, higiéniai szintje a súlyos körülményekhez képest eléggé elmaradott.* Túlzás nélkül állítható, hogy 1687 kora őszén a császári hadsereg számára létkérdés, hogy Erdély egészséges vidékein téli szállást kapjon, megpihenjen és megerősödjék. Ugyancsak Villarsnak már Bécsben, 1687. szeptember 14-én kelt jelentéséből derül ki, hogy az „Udvar igen izgatott, és joggal, hogy mit fognak tenni az erdélyiek, mert a hadseregnek nincs ereje, hogy karddal szerezzen szállást magának”. Erdély, az 1686. június 26-i szerződés értelmében hallgatólagosan a Szent Liga oldalán állt, de Várad és Temesvár még török, most a Hadi Tanács a tervezett balkáni hadjárat miatt is egyértelmű katonai helyzetet kíván Erdélyben teremteni. Ez az egyértelmű katonai helyzet azonban nem sértheti a fejedelemség önállóságát. A török kiűzését kizárólag a Habsburg-kormányzat haditettének tulajdonítok elfelejtették a politikai tényeket is. 1687 nyarának végén például a német fejedelemségek részben protestáns csapatai nem vállalták, hogy Lotharingiai Károly vezetésével bemenjenek a protestáns Erdélybe, s elváltak a főseregtől. Téves hiedelem tehát, hogy a balázsfalvi szerződés (1687. október 22.) eredetileg egyoldalúan csak Habsburg-érdekeket szolgált volna. Lotharingiai Károly lehetőséget kapott, hogy hadserege megpihenjen, jóllakjon, megerősödjék, a Habsburg-kormányzat, hogy felkészüljön a következő évi, balkáni hadjáratra. Apafi és kormányzóköre viszont csak azzal a kikötéssel engedte be, nem minden aggodalom nélkül és a még mindig 40 000 főnyi haderő fölényét is felmérve, Erdélybe Károly herceg haderejét, hogy újabb szerződéssel erősítétte meg az előző évi titkos megállapodást. Az erdélyi fejedelemség részese a Szent Liga vállalkozásának, anyagiakkal segíti a hadsereget, de úgy, hogy a jövőre nézve Lipót császár szavatolja a fejedelemségnek, mint a Szent Korona tagjának állami szuverenitását (fejedelemválasztás, toleráns valláspolitika, az országhatárok fenntartása, önálló gazdaságpolitika stb.) S mivel ígéretet kaptak az erdélyiek arra is, hogy a következő évi hadműveleteket Várad visszafoglalásával kezdik, védelmet nyertek a törökök várható beütéseivel és követeléseivel szemben, joggal remélték, hogy Erdély súlyos helyzete végre megváltozik. Hiszen a háború kezdete óta lényegében a harcvonalra vetett „senki földje” lett, a küzdő felek között titokban a Szent Liga elkötelezettje, valóságban még mindig a „török torkában”. A megállapodás ismét leszögezi: ha a császár a törökkel békét köt, abba az erdélyi fejedelemség is belefoglaltatik. A mielőbbi béke s a Szent Liga mielőbbi sikere érdekében hozott Erdély nagy anyagi áldozatot, és nyújtott igen nagy politikai segítséget. Mennyiben tekinthető reálpolitikai lépésnek? Lotharingiai Károly helyesen mérte fel, hogy ha Erdély ellenségesen fogadja, hadserege elpusztul, s nem 9
