Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Ágoston Gábor: Az oszmán tüzérség és a magyarországi várharcok egy kiadatlan 17. századi török krónika alapján
Ágoston Gábor AZ OSZMÁN TÜZÉRSÉG ÉS A MAGYARORSZÁGI VÁRHARCOK EGY KIADATLAN 17. SZÁZADI TÖRÖK KRÓNIKA ALAPJÁN Abban a korban, amikor a magyar és török nép hadi kapcsolatai mindennapossá váltak, a 16—17. században, az oszmán tüzérség már kifejlett állapotban áll előttünk. Ágyút — amelynek korszakunkban legfőbb alkalmazási területe még a várvívás — az oszmánok először a 14. század derekán öntöttek. Mai ismereteink szerint a törökök 1364-ben készítettek ágyút Kis- ázsiában, s 1387-ben már használták azt a karamánok ellen.1 Nesri török krónikás az 1389-es rigómezei csata kapcsán emlékezett meg egy Hajdar nevű török tüzérről, „aki az ágyúzásban tökéletes mester vala”.2 Az oszmánok által a 14—15. században használt ágyúk — csakúgy mint a korabeli Európában — még ún. monstromdövegek voltak, amelyeket hatalmas méretek jellemeztek, s amelyek használhatósága igen korlátozott volt mind a szállítást, mind pedig a velők leadható lövések számát tekintve. Az oszmánoknak Orbán mester által készített ágyúja, vagy a Belgrád 1456-os ostromakor használt nagy török löveg e tekintetben aligha különbözött a korabeli magyar ágyúktól, még ha Mátyás király „szertelen nagy pattantyúja” — miként azt Heltai nevezte — kivételszámba is ment. I. Szelim (1512—1520) és I. Szülejmán (1520—1566) hódításai, az állandó mezei ütközetek, s kivált a magyarországi várostromok, a török tüzérség rohamos fejlődését eredményezték. E fejlődést hűen tükrözi az ágyútüzérek (topcsik) számának ugrásszerű emelkedése. Az egész birodalomra vonatkozó, különböző időkből fennmaradt pénztári naplókból tudjuk, hogy 1514-ben 348, 1527-ben 695, 1567-ben pedig 1204 topcsi kapott zsoldot.3 A török tüzérség 16. század végi, 17. századi állapotára vonatkozóan igen értékes adatokat nyerhetünk Abdülkadir efendi 17. századi kiadatlan krónikájából.4 A krónika értékét hadtörténelmi szempontból növeli, hogy szerzője huzamosabb időn át az ágyútüzérek és fegyverművesek írnoka volt. A krónika több helyütt megemlékezik azokról a török ágyútípusokról, amelyeket az oszmánok a magyarországi várostromokban használtak. Egyértelműen ostromágyúnak kell tekintenünk a kalegüp-nek, vagy kala-gup-nak nevezett nagy várvívó ágyút. 1600 nyárutóján a Kanizsa ostromára induló sereg a Buda védelmével megbízott Mohammed pasától tíz ilyen ostromágyút kért. Ezekről tudjuk, hogy 14 és 16 okkás (tehát megközelítőleg 18 és 173
