Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa Zala megyében (1671-1767)
minden létalapjától megfosztottá. A „Csobánc vára alatt való Városbeli szegény lakosok” könyörgő levelükben a századfordulón előadták: „ ... ebben az nyomorult helyben többen vagyunk, az kiknek semmi nemű igassága nincsen, sem réttye, sem szántó földje, az mibül tudná magát táplálni, az nagy éhségh miatt immár szintén meg is kevesedtünk”.40 Azt 1696. évi portális összeírás szerint az itteni 30 katonának 19 hold szőlőn kívül semmi saját fun dúsa nem volt.41 Ez az ország lakosságához képest kétségtelenül tekintélyes számú társadalmi réteg nem tudott beleilleszkedni a feudális világba, nem tudott bekapcsolódni egykönnyen a termelőmunkába, pedig ez idő tájt ugyancsak nagy volt a munkaerőhiány és -kereslet a mezőgazdaságban. A szabad hajdú a testi munkát „lealacsonyító” foglalatoskodásnak tekintette.42 A szélnek eresztett szegénylegények, kóborló katonák, csavargó hajdúk egy része földönfutóvá, rablóvá, zsivánnyá züllött; nem akart visszatérni falujába a szolgabíró és a földesúr igája alá, hanem kivonult a hegyekbe, erdőségekbe, s ott valóban rablóként viselkedett.43 A császári rendelet ugyanakkor parancsot adott ki, hogy azokat a végvári katonákat, akik sem a polgári életet, sem a reguláris katonáskodást nem választják, hanem kóborlásra adják fejüket, a vármegye karhatalma és a katonaság vegye üldözőbe.44 De az elbocsátott végvári katonaság jelentős részének a nagy munkaerő- hiány következtében sikerült megélhetést találnia. A volt fegyverviselő végvári katonaság zömében bekapcsolódott a termelőmunkába, ami eleinte a jobbágyságénál kedvezőbb körülmények közt történt. Azok a települések, amelyek Zala megyében a török uralom idején végvár szerepét töltötték be, a hódítók kiverése után egy ideig még meg tudták őrizni szabad státusukat. A jobbágyokat sújtó állami adó és a földesurat illető robot, természetbeni adó, ajándék és pénzadó helyett egyösszegű árendát fizettek, s az örökös jobbággyal ellentétben a szabad költözés jogának örvendhettek.45 A volt katonaparasztokból nem lett azonnal jobbágy; a katonai kötelezettség eltűnése után is jórészt megőrizték korábbi gazdasági kiváltságaikat. Az összeírok minden esetben hangsúlyozták, hogy mentességük alapja a korábbi katonai szolgálat.46 A végvári katonaság jelentős része költözési szabadságának biztosítása mellett szolgálata helyén lépett át a vitézlő rendből a szabadmenetelű árendás-taksás rusticusok, esetleg némi kiváltsággal felruházott oppidanusok közé. Akadt olyan végvár is, amelynek lakói a végvári rendszer megszüntetése után egy ideig még a hajdútelepek kötelezettségeihez hasonló módon adóztak a földesúmak. Csobánc egykori katonái 109
