Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa Zala megyében (1671-1767)
az 1710-es években sem fizettek árendát vagy cenzust, teljesítettek robotot, ,planem lóval vagy levéllel, a hová kívántatik, tartoznak szolgálni”.47 A keszthelyi hajdúkat a Pethő család a róluk elnevezett Hajdú utcába telepítette. Az 1696. évi portális összeírás Keszthely mezővárosban a nemeseken kívül 70 hajdút (milites stipendiarii) és 198 szabadost (libertini) tüntet fel. (Ugyanakkor Keszthely—Polgárvároson 30 jobbágyot és 10 zsellért írtak össze).48 Mások odahagyták a végvárakat, s a környező falvak valamelyikében szálltak telekre. Az 1732-ben megtelepült alsópáhoki lakosok legnagyobb része a szomszédos Szentgyörgyvárból, Keszthelyről és Zalavárból költözött át; olyan vár körül letelepített egykori szegény végvári katonák, szabad költö- zésű libertinusok, zsellércsaládok, akik aztán a veszprémi püspökség páhoki fundusán jutottak jobbágy telekhez.49 Akik kevesen Zalavárott mégis megmaradtak, 1703-ban a vármegyénél panaszolták, hogy ,.ennek előtte való esztendőben mentek közülünk negyven ember, mind ezen az negyven emberen kívül is most is több ment el tíznél... mert az helünk is szűk, marhát nem tarthatunk, az portio is nagy rajtunk, sem nem élhetünk rajta, sem nem porciozhatunk, kapánkkal, csépünkkel nagy nyomorúsággal keressük kenyerünket”.50 Az elszéledt végváriak igen gyakran olyan jobbágyközségekben telepedtek le, ahol más társadalmi állapotú népelemekkel kellett együtt élniük, így nem tudtak önálló közigazgatási egységet alkotni. Széchenyi Pál veszprémi püspök 1703. február 5-én kötött szerződést az egerszegiekkel. A püspök kötelezte őket terményeikből az „igaz dézsma” megadására, levélhordásra, „és midőn kívántatik — egy hónapig hópénz nélkül a püspök bandériumában — fegyverrel is szolgálni”. A korcsma Szent Mihály naptól Szent György napig a városé, a vérhatalmi jog (jus gladii) viszont a püspöké.51 Nagyon tanulságos e kiváltságolt helyek további sorsának nyomon követése. Esterházy Pál herceg 1702. május 17-én megparancsolta lendvai tiszttartójának, hogy „Lenti és lendvai praesidiariusok, minthogy a praesidi- umok tolláltattak (megszűntek), nem akarjuk, hogy az előbbeni szabadságukban megmaradjanak.”52 A presidiális mezővárosok egykori szabad hajdú lakosságát az a veszély fenyegette, hogy visszavetik jobbágyi kötöttségeik közé. Ezek után természetesnek tartjuk, hogy a Dunántúlon a szabadságukban háborgatott, jobbágyi sors előtt álló volt végbeliek váltak a Rákóczi-szabadságharcban a nemzeti ellenállás kovászaivá, a kurucság útegyengetőivé. A zalai vidéken, Sümeg, Keszthely környékén mindenütt megtaláljuk az elbocsátott végbeliek leron110
