Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyar és török végvárak (1663-1684) - Studia Agriensia 5. (Eger, 1985)
Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság sorsa Zala megyében (1671-1767)
A Habsburg-kormányzatnak a végváriak ellen intézett támadásával egyidejűleg megindult a földesúri törekvés is e társadalmi réteg katonaszabadságának felszámolására. A földesurak igyekeztek őket az adózó jobbágyságba visszakényszeríteni. Bár a végváriak az egész 17. századon át harcban álltak egykori magánföldesuraikkal, szolgálatmentességüket - néhány kivételtől eltekintve — a század végéig fenn tudták tartani. A kapornaki katonaság az 1676-i egyezség alapján korábban használt szántóföldjeit továbbra is dézsma nélkül bírhatta, de a pusztahelyek, a szőlők és az újonnan felfogott területek, valamint sertések után már dézsmát kellett adniuk, és kötelesek voltak a helybeli apátnak karhatalmat nyújtani, s az apátság pusztáinak betelepítésében segédkezni.6 A Habsburg-kormányzatnak a végváriak ellen intézett tevékenysége és a földesurak alávetési törekvése szoros kapcsolatban jelentkezett a katolikus ellenreformáció fellépésével.7 Az 1650-es évek végén a katolikus restauráció egyre nyíltabb és durvább eszközökkel lépett fel a várak protestáns katonáival szemben. Az ellenreformáció egyik vezető alakja a Sümeg várában székelő Széchenyi György veszprémi püspök volt.8 I. Lipót császár 1667. október 26-án megparancsolta, hogy az egerszegi, szentgróti, keszthelyi, körmendi és tihanyi lovas és gyalogos katonák kötelesek a veszprémi püspöknek földjeik után tizedet adni.9 I. Lipót császár a győri főkapitányságban Tihanyban, Vázsonyban, Pápán, Komáromban, Veszprémben és Győrött a helvét és ágostai evangélikus vallásfelekezetnek templomépítési engedélyt adott, melyet a rendek 1681-ben a 26. tc.-ben be is cikkelyeztek.10 De a császár 1701-ben a protestáns vallás nyilvános gyakorlatának jogát az articularis véghelyektől megvonta. A katolikus püspökök — különösen a Rákóczi-szabadságharc után — sort kerítettek a véghelyi templomok és iskolák katonai segítséggel történő elvételére vagy lerombolására. A kiskomáromi protestáns egyházmegye a 17. század közepén, teljes virágkorában 31 anyaegyházat számlált, hogy aztán a kiskomáromi vár lerombolása (1664) és a katonai uralom megszűnte után szinte egyik napról a másikra megsemmisüljön. Galambok és néhány somogyi egyházközség kivételével a reformátusoknak még a nyoma is eltűnt.11 1690. április 13-án - 90 évi török uralom után — lehullott a félholdas zászló a Batthyány Ádám dunántúli főkapitány és Zichy István által körülzárt Kanizsa ormairól is.12 Az átvonuló császári és a kivonuló török csapatok útját azonban mindenütt felperzselt falvak jelezték. A korabeli összeírásokban a legtöbb délzalai település pusztaként szerepel. „... az szegénység mind 104
