Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)
Szakoly Ferenc: Végvár és hódoltság
Ügy tűnik, mindig több volt a megoldásra váró hódoltsági feladat, mint amennyi fegyveres vállalkozó akadt. Keglevich Miklós tiszttartója, Subics Pál füleki hadnagy 1669-ben például azért nem tudta visszahurcoltatni ura két elszökött pétervásári jobbágyát, „mert az katonák most mind kioszlottak, csak két katonát sem látni idehaza, ha meg jönnek az'kik arra tudgyák az kalauzságot, mindjárt rajtok küldök”.6 Katonai segédlet szükségeltetett az adózni éppen vonakodó magyar falvak megregulázására, a kettős adóztatásba nehezein belenyugvó, ugyanakkor egyre szaporodó rác telepesek betörésére, az időnkénti török ellenállás megtörésére, a természetben beszedett adók kiszállítására, a hódoltságot járó vármegyei tisztviselők kísérésére, az úriszék vagy a vármegyei sedria által vétkesnek talált jobbágy elhurcolására és még száz más célra. A kényszerítés legkézenfekvőbb eszköze a célba vett közösség vagy személy megsarcolása volt, amit legkönnyebben az illetők állatainak elhajlásával lehetett elérni. Ez általában úgy történt, hogy a katonák megindították a legelőn talált gulyát vagy csordát, s addig bolyongtak vele a pusztaságban, amíg a megkárosítottak utol nem érték őket és állataik visszabocsátásának árában meg nem egyezték velük. A Külső-Szolnok megyei Igar pusztára küldött szécsényi katonáknak adott utasításában 1658 körül Ráday András ekként rendelkezett a marhahajtásban követendő eljárásról: „hogyha oda lenne fordulások, az igari pusztán valaminémű szarvasmanhákot kaphatnának, alul [ne — kiegészítés tőlem] hajtsák ugyan, ha szintén megindítják is, hanem alkuvásba menvén velek, illendőképpen végezzenek vélek; úgy penig, ha feles számú marha, fél-fél tallért vévén rajtok, ha penig [kevesebb — kiegészítés tőlem], az egy tallírt is megvéhessé'k, de többet ne, ha penig lovak lennének, azszerint az egy-egy tallért megvehessék, akárho- vá való marha legyen, de, ha oly nemes ember marhája volna rajta, kinek portiója volna rajta, ahhoz semmi közömet nem ártom, szabadságot nem adok arra. Hasonlóképpen mostohafiam és leányom, úgymint elébbeni házastársominak, Földvári Kata gyermekei tisZaszőlősi jobbágyai marháit se bántsák, mert arra sem adok szabadságot, ha szintén Igar pusztámon találnák is; ezt penig hozzáadván, hogy más határból oda az igari pusztára az marhát ne 93
