Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)

Szakoly Ferenc: Végvár és hódoltság

tagja is érdekelt volt a magánjogokat sértő hadigazdálkodási rendszer felszámolásában. A hódoltságban birtokos végvári katonák száma ugyanis folyvást növekedett; egyrészt azért, mert az uralkodó és a nádor főként őket jutalmazta hódoltsági fekvőségekkel, másrészt pedig azért, mert egyeseknek, kivált persze a főtiszteknek, adománylevelek nélkül is jókora birtoktesteket sikerült ott összeharácsolniuk. Az így vagy úgy birtokossá lett végvári tisztek és katonák érthetően nem ragaszkodtak a korábbi, központosított jövedelemhasznosítási szisztéma fenntartásához, hiszen így leszármazottaik újra és újra elveszítették volna azokat a jövedelemforrásokat, amelyéket felmenőik szereztek. (Az egymást követő szigetvári kapitányok például rendszeresen kiforgatták elődeiket környékbeli szerzeményeikből.)

De bőven jutott munka a hódoltsági magyar pozíciók megőrzésében azoknak a végvári katonáknak is, akik maguk nem rendelkeztek ottani birtokokkal. A szervezési munkákban és a jogban jártas tisztek, a nagybirtokos urak, vagy a kamara birtokainak kezelőjeként —, ahogy akkortájt mondták: „gondviselőjéként” — vettek részt a hódoltság adóztatásában és az itteni magyar igazgatásban. A XVII. században szinte szabályszerűen a veszprémi tisztek közül kerültek ki a dunántúli, a fülekiék közül pedig a dunán- inneni nagybirtokok tiszttartói.

De nem maradtak hódoltsági feladatok nélkül a közemberek sem. Jóllehet a magyar fennhatóság, a kettős adózás olyannyira belegyölkerezett a hódoltsági alattvalók tudatába-, hogy pusztán annak fenntartása érdékében viszonylag ritkán kellett fegyveres kényszerítéshez folyamodni, az adóztatás és a közigazgatás menetében mindig akadt annyi „üzemzavar”, hogy akár egy több ezres katonatömeg számára is munkált adjon. Főként, hogy a hódoltsági birtokviszonyok összezavarodoittsága folytán egy-egy birtokért néha három-négy jogigénylő is vetekedett, s ezek rendszerint nem — vagy nemcsak — peres úton, hanem a jobbágyok megkárosításával keresték jogaikat. Akár százszámra is sorolhatnánk az adatokat annak bizonyítására, hogy a jogkeresők nem haboztak ráküldeni olyan falura vagy pusztára is, amelyről köztudott volt, kinek mennyivel adózik.

92