Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)
Gerő László: A magyarországi XVI-XVII. századi végvárak néhány kérdése
szava Gombocz Zoltán—Melich János etimológiai szótára szerint a magyar nyelvben először 1510-ben fordul elő (Bastha). Hasonlóan hibás az ágyúk XVI. századi megjelenése után keletkező bástyás védőöveknek, az erődöknek elnevezését mindenféle erősségre, védőműre, sokszor csak egy palánkkal körülvett toronyra használni. A rómaiak castrumokat, városfalakat, hídfőerősségeket, őrtornyokat építettek, nem erődöket. A középkorban körfalakkal, lakótornyokkal, öregtornyokkal, védő- és kaputornyokkal ellátott várakat építettek, szintén nem erődöket. Visszatérve a két nagy várépítési periódushoz, az elsőt — a XVI. századig — a mindenekelőtt magas falak, és még magasabb tornyok jellemzik, ahogyan a középkori festészetben, a Képes Krónikában a várak megjelennek. A másik periódus az ágyúk megjelenésével — a XVI. század során — kialakult erődök kora. Fő jellemzője a vastag, alacsony falak, és velük egyforma magasságú, vagyis szintén alaosony védőművek. Az árkok is egyre nagyobb fontosságot kapnak, és a védőfalak előtt épített különféle sánc-erőművekkel igyekeznek az ostromlókat a várfalaktól minél távolabb tartani. A XVI. és a XVII. század, a török fenyegető közeledésének, majd az állandó végvári harcoknak ideje, egyben az ostromágyú bevezetésének kora. A korábbi vékony falakat belső földtöltéssel erősítik, mely földtöltés az egyébként vékony falkorona magasságába felvontatott védőágyúk elhelyezésére is alkalmas. A magas, karcsú tornyok az ellenséges ostromtüzérségnek könnyű célpontjai, ezért azokat lebontják, nehogy a küzdelem során a védőkre omoljanak. Az új, ágyús védelemre a korábbi, külső elhelyezésű védő- tornyok nem voltak alkalmasak, mert kicsi méreteik mellett csak egy-egy ágyút lehetett bennülk elhelyezni. Ezért a tornyok méretét álllandóan növelték, majd megjelennek a későbbi alacsony és vastag falú bástyák előfutárai, a kerek alaprajzú, 12—18 m átmérőjű rondellák, amelyek a XV. század végére elérik a 40—50 m átmérőt is (pl. a budai déli Nagy-rondella, az Esztergomi-rondella). Az ostromokban különösen veszélyeztetett sarkok védelmére épített rondellák mellett — mintegy a későbbi ötszögű bástyák 34
