Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században (Tanulmányok) - Studia Agriensia 3. (Eger, 1983)
Benczédi László: Végváriak életviszonyai a XVII. században
zó nemesség vártálása és cirkálása körül is. A nemesség arra hivatkozott, hogy ő erejéhez mérten hozzájárul a vár karbantartásához: a belső vár kőfalát megépítették, a külsőt is naponként építik, az utcákat is kiköveztették, s külső támadás veszélye esetén éjjel-nappal fegyverben vannak. De ami a vártálást és a cirká- lást illeti, az nem egyeztethető össze nemesi méltóságukkal, s az ilyen alantas szolgálat ellátását nemesi szabadságuk is tilalmazza. Máskor azonban magához a vár építéséhez való hozzájárulásukat is megtagadták, mondván, ha kell őfelségének a végház, gondoskodjék ő az építéséről. Amikor aztán a vártálás megtagadásának ürügyén a főkapitány rátette a kezét a nemesi borkimérésre, s azt a maga számára sajátította ki, újabb heves ellentét pattant ki, s ebben a katonaság is Koháry mögött sorakozott fel, mert a főkapitányi kocsmáltatásból olykor a seregek szükségleteire is csurrant-cseppent valami.7 Fülektől nem messze feküldt Korpona végháza, 112 lovassal és 109 gyaloggal, összesen tehát 221 főnyi őrséggel.8 Itt Balassa Bálint volt a főkapitány, s nem kevesebb baj és feszültség halmozódott fel a falai között, mint a szomszédos Füleken. De Korpona „végváros” helyzete mégis két fontos körülményben különbözött Fülekétől. Eltérően ui. az utóbbitól, amely már évtizedek óta királyi végház volt, Korponára csak Érsekújvár 1663. évi eleste után, újonnan fogadták be „őfelsége” zászlaját, itt tehát a berendezkedés kemény gondjaival is szembe kellett nézni. Másrészt Fülek lakosságának nemesi jellegével szemben Korpona a kiváltságaira büszke, s azokat féltékenyen őrző szabad bányaváros volt (privilégiumait a „szent királyok” adományára vezette vissza!), ahol az őrségnek ebből következőleg a városi polgársággal gyűlt meg a baja. Az egyik legsúlyosabb gond — s ez már megegyezik a füleki hétköznapok baj tömegével — itt is az őrség elszállásolásából adódott. A katonaság egy része fizetés ellenében, mintegy zseUérként polgárházakban bérelhetett szállást (bár ezek is inkább csak a külvárosi részekben, a hóstátban jutottak ideiglenes kvártélyhoz), nagyobb részük azonban, akárcsak Füleken, a város falain kívülre szorult. A sereg több folyamodványából kiderül: azt még csak tudomásul vették, hogy az ország törvénye tiltotta a 103
