Szilasi Ágota, H.: Víz - fény-szín-tér. Stílusvariációk egy technikára. Egri Országos Akvarell Biennálé 1968-2004 a Dobó István Vármúzeum kortárs akvarell gyűjteménye (Eger, 2006)

Nádler István, Bak Imre..., s hiányuk talán sohasem lesz pótolható.

A nyolcvanas években, e negatívumok ellenére, Egerben is lejátszódott az a folyamat, ami országosan is érzékelhető volt a művészeti közéletben. A tartalmilag kiüresedett, de intézményeiben, programjaiban még álló állami művészet és mecenatúra kereteibe beszivárgott a neoavantgarde, s rövid időre hivatalos művészetté vált. Ez az időszak a biennálék életében is fellendüléssel járt. így mind a díjak esetében, mind az előbukkanó műpártolók tekintetében, és főleg a múzeum képzőművészeti gyűjteményének gyarapodása terén, igen jó időszaknak számított. Olyan „új raj" megjelenését regisztrálja ezekben az években a kritika is, kik „gondolataikkal, készségeikkel, munkáikkal változatosabbá teszik a körképet, és a műfajban bizonyos hangsúlyeltolódásokat okoznak." (Farkas András)

Ez a hangsúlyeltolódás a kilencvenes években szakmai tekintetben erőteljesen éreztette már hatását, de a politikai változások lenyomatát sem hagyhatjuk figyelmen kívül a biennálék történetének elemzése során. Ebben az időszakban az első tapasztalat a minden korlát lebontását követelő, nyílt tekintetű szabadság érzete volt. Az erősödő egyéni hangvételek, a kötöttségeket pimaszul lerázó elgondolások, valamint a „rajtam múlik", az „én akaratomtól függ", vagy a „rólam szól"... felfokozott önérzete, szenzibilitása, de néha bénítóan is hatni tudó függetlensége aspektusából a szuverenitás az, mely e kort meghatározta. így e „hamiskodástól mentes kiállításon a kiállítók jelentős része szétrobbantja az alapvető, megingathatatlannak látszó konvenciókat," - írta az 1992-es kiállításról Bükki Attila kritikájában. E kor jellemzésére, s benne az akvarell elfoglalt helyére, talán Bajkay Éva világított rá igazán, mikor 1994-ben a következőket írta: „Az akvarell festészet fellendülését - és válságkorszakunk ez irányban hat meggyőződésem szerint - mindig is azok az időszakok adták, amikor a megrázkódtatások után megnőtt a kiteljesedés utáni vágy és felértékelődött a gyors reflexió. " De a változás éveiben rögtön ott lihegett a kiállítás-rendezők nyakában a bizonytalan anyagi háttér, azaz háttérnélküliség problémája is: a pályázatok sikerétől való függőségből adódó kiszolgáltatottság érzése, a szponzorkeresés hiábavalósága.

A kiállítás iránti érdeklődés nem változott. A művészek a nehézségek ellenére, vagy talán éppen a kiállítási lehetőségek csökkenése miatt, egyre nagyobb számban állítottak ki az egri biennálékon.

9