Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata
A HALÁSZKUNYHÓ UJJLENYOMATA 399 A korabeli felszereléssel kivitelezhető második legegyszerűbb megoldás jelenlegi ismereteink szerint a tetőfedőanyag(ok) (legalábbis részleges) eltávolításával jár, hiszen az új szarufát kívülről csak így lehet beépíteni. Ez az eljárás semmiképp — még a viszonylag könnyen szétszedhető és összerakható földtető esetében — sem versenyezhet a „nyeles módszer" szinte hihetetlen gyorsaságával és egyszerűségével. Külön szólnunk kell arról, hogy a „nyeles módszer" a tetőfedőanyag(ok) fajtájától függetlenül, minden nehézség nélkül alkalmazható akkor is, ha a szarufákon keresztben rögzített, ún. tetőlécek sorakoznak (melyekhez pl. a nádat is varrják). Jelenlegi ismereteink alapján kijelenthetjük, hogy szarufák utólagos beépítésére a legalkalmasabb eljárás éppen a „nyeles módszer". Ez a tény már önmagában is arra utal, hogy a lakógödörhöz csatlakozó árkocskák éppen ezt tárják szemünk elé. Miután a szarufák utólagos beépítésének szükségességére, és a „nyeles módszer" alkalmasságára felhívtuk a figyelmet, a nullhipotézis további vizsgálatakor elsőként a következő kérdést kell tisztáznunk: mekkora a valószínűsége annak, hogy a matematikai modell segítségével egy megfelelőnek tűnő, reális tetőszerkezet bontakozik ki, de a nullhipotézis mégis hamis, vagyis a lakógödörhöz csatlakozó árkocska mégse „nyél" abban az értelemben, hogy nem szarufabeépítésre szolgált (vagy nem olyan módon, ahogyan feltételezzük). Helyesebb volna a kérdést úgy megfogalmazni, hogy indokolt-e a nullhipotézis elfogadása abban az esetben, ha számításaink egy minden szempontból megfelelőnek tűnő tetőhöz vezetnek. Tegyük fel, hogy íjjal és nyíllal egy célpontot kell eltalálnunk. Azonban minden lövés előtt bekötik szemünket egy sötét kendővel, és a célpontot csak ezután helyezik el, mégpedig minden lövés előtt máshová. Az egyes lövéseket tehát a célpont helyének ismerete nélkül, „vaktában" adjuk le. Természetes, hogy még ilyen körülmények között is eltalálhatjuk a célpontot: a találatnak tehát mindenképp van valószínűsége. Nem szorul külön magyarázatra az a kézenfekvő állítás, hogy a találat valószínűsége éppen a célpont nagyságával hozható kapcsolatba: a kettő között természetesen egyenes arányosság áll fenn, hiszen minél nagyobb a célpont, annál nagyobb valószínűséggel találjuk el még vaktában leadott lövésekkel is. A célpont nagyságát csökkentve a találat valószínűsége is arányosan csökken. Az igazán kis célpontok esetében a véletlen (vaktában leadott lövésekkel) találat valószínűsége nagyon kicsi, gyakorlatilag lehetetlen esemény: ez a „kis célpontok törvényszerűsége". A gondolatmenet megfordítható: ha egy nagyon kis célpontot ért találat, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a lövést célzottan adták le. Ha eleink a lakógödörhöz csatlakozó árkocskát nem az általunk feltételezett (H 0) módon használták, akkor a lakógödör és „nyél" méretei kizárólag véletlenül lehetnek éppen akkorák, hogy a matematikai modellben megfogalmazott összefüggések segítségével egy elfogadható, reális tetőhözjutunk. A fentebb leírt analógiával (célbalövés) élve arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy az Árpád-kori házak „nyele" — amennyiben H 0 szerint használták — mekkora célpont: mennyire valószínű, hogy a nem nullhipotézis szerint használt (!) árkocska véletlenül éppen akkorára „sikeredik", hogy a matematikai modell segítségével előállítható tetőszerkezet elfogadhatónak tűnik. Könnyen belátható, hogy ha az Árpád-kori házak „nyelét" a feltételezett módon, valóban szarufák beépítésére használták, akkor az árkocska adott /* teljes hosszúságához nem tartozhat akármilyen m * teljes mélység: e két mennyiségnek egymással arányosnak kell lennie. A „nyél" teljes hoszszúságának és teljes mélységének azonban nemcsak egymáshoz, hanem a lakógödörhöz (a) is „passzolnia" kell. Az árkocska (nysz mi n legkisebb) szélessége pedig adott vastagságú szarufa alsó átmérőjével hozható kapcsolatba. Megállapíthatjuk tehát, hogy ha a nullhipotézis igaz, e négy érték (/*, m* 9 a és nysz mi n) egymással összefügg, közöttük szükségszerű szabályosság figyelhető meg. Nem szorul külön magyarázatra, hogy a matematikai modell éppen erre a szabályosságra épül: ha a lakógödör és „nyél" méretei egymással nem arányosak, a számításaink szerint kibontakozó tetőszerkezet sem lehet az. Emiatt az Árpád-kori házak „nyele" igen összetett célpont. Az még talán elképzelhető, hogy a nem nullhipotézis szerinti használatra készülő árkocska /* teljes hosszú-
