Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata
398 SZENTGYÖRGYI VIKTOR - MEZEI ISTVÁN - BÚZÁS MIKLÓS 6. A nullhipotézis vizsgálata A „földbeásott lakóházban" végzett kísérleteink (5. pont) alapján megállapíthatjuk, hogy a matematikai modell valóban alkalmas a „nyelek" üzenetének megfejtésére: a lakógödör és „nyél" megfigyelhető méreteiből tényleg eljuthatunk a tetőszerkezet méreteihez. Ez az állítás azonban csak abban az esetben lehet igaz, ha a „nyelek" valóban szarufák beépítésére szolgáltak, mégpedig pontosan úgy, ahogyan mind ez idáig feltételeztük (az 1. pontban felállított H 0 nullhipotézis igaz). Ugyanis ha H 0 hamis, a „nyelek" talán semmiféle — legalábbis az egykori tetőszerkezet méreteire vonatkozó — információt nem hordoznak, így üzenetük (ha meg tudjuk fejteni) a bemutatott módon (matematikai modell) nem hozható kapcsolatba a ház romlandó anyagból készült, elpusztult alkatrészeinek méreteivel. Helytelen úton járnánk tehát, ha csak azért foglalkoznánk a matematikai modellel, mert a „nyelek" rendeltetésére egyelőre „nincs jobb ötletünk", miközben alkalmazhatóságának első és legfontosabb feltételét — H 0 nullhipotézist — nem lehetne ésszerű érvekkel alátámasztani. A talaj kolloidális szerkezetének köszönheti azon tulajdonságát, hogy a levegő páratartalmából és a csapadékból jelentős mennyiségű vizet képes megkötni. Ennek következtében a földdel fedett épületek tetőszerkezetének súlya évszakos ingadozást mutat: a csapadékos időszakban rohamosan nő, a száraz évszak beálltával pedig csökken. Tudjuk, hogy egy — Árpád-kori viszonyok közt reálisnak tekinthető — aprócska lakóház esetében is, ez a súlyingadozás a 20-30 tonnát is elérheti. Fontos tudni, hogy a talajok többségének esetében a vízfelvétel igen gyors folyamat: ez a 20-30-tonnás súlynövekedés egy áprilisi felhőszakadás alkalmával akár fél óra alatt is bekövetkezhet, amit a tetőn megtelepedett növényi vegetációtól (is) függő, valamivel lassúbb (esetleg napokig tartó) száradás követ. Nem elhanyagolható továbbá az a tény sem, hogy az említett súlyingadozás (relatíve) igen nagynak tekinthető: közelítőleg a tető száraz súlyával egyenlő. (A földdel fedett tetőzetek száraz súlyára teljesen hasonló adatokat közöl Sabján Tibor, a Szarvasgedén 1997-ben rekonstruált Árpád-kori lakóházzal kapcsolatosan (Sabján 1999,144).) Mind ez idáig nem vettük figyelembe, hogy a hó akkor sem folyik le a tetőről, ha a föld már nem képes több vizet megkötni. Ez pedig - megintcsak Árpád-kori körülmények közt reálisnak mondható - kis épületek esetében is további 20-30 tonna súlynövekedést eredményezhet. Összeadva az eddigieket az derül ki, hogy a száraz hónapokban 20-30 tonnás tetőszerkezet a nedves időszakban, vagy nagyobb esőzéseket követően bármikor, súlyát mintegy duplájára növelheti. Ha egy februári éjszakán fél méteres hó esik le, akkor az egyébként is jelentősen nehezebb tető súlya a 90 tonnát is meghaladhatja! (Meg kell jegyeznünk, hogy csapadék, ill. páratartalomfüggő súlyingadozást minden természetes anyagokból készült tetőszerkezet mutat: a jelenség minden esetben a különféle tetőfedőanyagok (végsősoron kolloid, ill. sejtes szerkezetéből adódó) vízszívó képességére vezethető vissza. Bár mindenképp a földdel borított tetők súlyingadozása a legnagyobb, jelentős súlyingadozás tapasztalható pl. nád és zsuptető esetén is.) Eleink valószínűleg konzerválási technikák alkalmazása nélkül készítették épületeik tetőszerkezetét. A farontó gombák és rovarok állandó támadásának kitett faanyag egyre gyengült az imént jellemzett hatalmas terhelés alatt. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a tetőszerkezet elemeit időről időre cserélni kellett, különösen akkor, ha az épületet hosszabb ideig használták. (A régészeti nyomok pl. a kiégett kemence, a keményre taposott padló, a többszörös tapasztás, a ház padlójába vert karók esetenként igen nagy száma, a javító munkálatok, ill. átépítések nyomai azt sejtetik, hogy egyes épületeket a többinél sokkal hosszabb ideig használtak.) Az új szarufák beépítésének problémáját tehát feltehetően eleinknek is meg kellett oldaniuk. A gyakorlatban végzett kísérleteink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a szarufabeépítés problémájának igen ésszerű megoldása a „nyélkészítés": egyszerű, és korabeli felszereléssel is gyorsan (szarufánként kb. 40 perc!) kivitelezhető. (Az Ormándy János Kísérleti Régészeti Telepen végzett kísérleteinkben, korabeli körülmények között (kézi, ill. állati erővel), a tető megbontása nélkül, a szarufák beépítését kizárólag a „nyeles módszerrel" tudtuk végrehajtani.)
