Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)

Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata

376 SZENTGYÖRGYI VIKTOR - MEZEI ISTVÁN - BÚZÁS MIKLÓS bák"), ill. az azt követő tengernyi idő alatt („külső hibák"), a h közelítő érték mennyi „viszontagságon ment keresztül": ha a fellépő hibák nem egyenlítik ki egymást, mire eljut hozzánk, az egykori valóságnak megfelelő pontos taréjmagasságtól némiképp eltér. Forgassuk vissza a történelem kerekét, mégpedig egészen a szarufa beépítésének kezdetéig, vagyis addig a pillanatig, amíg a ház egykori lakói elkezdik kialakítani a padkába vájt csatornát: a „nyelet". Hagyjuk magára a házat, és „külső szemlélőként" figyeljük meg mi történik: beépítik a szarufát, egy ideig még használják az épületet, később pedig valamilyen okból elhagyják. A lakatlan épület a természet prédájává válik, a tetőszerkezet előbb-utóbb összeomlik, a lakógödör feltöltődik,... stb. Mire az egykori lakóház maradványait megtaláljuk, és az elpusztult tetőszerkezet taréjmagasságának közelítő értéke az (1) egyenlőség segítségével „rögzül", azaz „objektívvé válik", értéke a fellépő „belső" és „külső hibák" miatt „már nem a régi", hanem attól valamelyest eltér. (Feltéve, hogy a fellépő hibák kiegyenlítődése nem következett be.) Ismételjük meg a kísérletet: megint forgassuk vissza a történelem kerekét egészen a „nyél" kialakításának kezdetéig. Játsszuk le újból a szarufa beépítését, és az azt követő évszázadok eseményeit egészen addig, míg a feltárás alkalmával, az egykori taréjmagasság közelítő értéke az (1) egyenlőség felhasználásával „objektívvé nem válik". Tegyük fel, hogy az események most valamiért nem pontosan ugyanúgy alakulnak, mint az előző esetben: például a „nyél" valamelyest mélyebbre „sikeredik", átalakítják a lakógödröt, vagy a mélyeke a talaj felső rétegének kissé vastagabb (vagy éppen vékonyabb) rétegét szántja el. (Arról van tehát szó, hogy ugyanazon épület maradványait feltáijuk másodszorra is, és egykori taréjmagasságának közelítő értékét újból kiszámoljuk. Most is ugyanabból az egykori épületből indulunk ki, csak a korabeli „tatarozás" kezdetétől, a h közelítő érték „rögzüléséig", „objektívvé válásáig" eltelt időszak eseményei változtak meg kissé.) Ha a fellépő hibák kiegyenlítődése nem következik be, a közelítő érték természetesen most is eltér a pontos értéktől, vagyis a korabeli valóságtól, de... az előző esetben kapott közelítő értéktől is! Ha a kísérletet harmadszorra is elvégezzük, akkor ugyanazon egykori tetőszerkezet taréjmagasságának egy új (az előzőektől eltérő, harmadik) közelítő értékéhez jutunk, ha a szarufa beépítése közben, ill. azután (egészen a taréjmagasság közelítő értékének „objektívvá válásáig") valami nem pontosan úgy történt, ahogyan az előző esetekben, és a fellépő („belső" és „külső") hibák kiegyenlítődése nem következik be. A gondolatban végzett kísérletek alapján arra az egyébként kézenfekvő következtetésre jutunk, hogy ha a „nyél" és a vele egykorú lakógödör „sorsa" változik, akkor az (1) egyenlőséggel egymástól (akár jelentősen) eltérő közelítő értékekhez juthatunk még akkor is, ha egyébként ugyanabból az eredeti épületből indulunk ki. Más szóval h közelítő értéke a korabeli valóságon kívül még attól is függ, hogy a „nyél" kialakításának kezdetétől, az (1) egyenlőség felhasználásával történő számításáig (azaz „rögzüléséig") terjedő egyébként nagyon hosszú időszak alatt pontosan milyen események történtek. (Ezt egyébként már korábban is tudtuk, hiszen a közelítő és pontos érték különbözőségéért éppen a fellépő „belső" és „külső hibákat" tettük felelőssé.) Végezzük el a gondolatbeli kísérletet «-szer egymás után, de úgy, hogy az ismétlések során a fellépő („belső" és „külső") hibák azonossága csakis „véletlenül" következhessék be. Ekkor az egykori tetőszerkezet taréjmagasságának n számú közelítő értékéhez jutunk, melyek egymástól akár jelentős mértékben is eltérhetnek. Helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy ezek kizárólag akkor lehetnek egymással éppen egyenlőek, ha a fellépő hibák kiegyenlítették egymást, vagy „véletlenül" éppen azonosak voltak. E kísérlet n számú ismétlése során kapott n elemszámú adatcsoportot, vagyis ugyanazon épülethez (pontos taréj magassághoz!) tartozó n számú közelítő értéket, a továbbiakban mintának nevezzük. A 3/C pontban megfogalmazott állításaink szerint a minta elemei közül a legkisebbek azokból az ismétlésekből származnak, melyekben „külső hibák" egyáltalán nem léptek fel. Az extrém nagy taréj magas ságok pedig akkor jönnek ki, ha a szántás a „nyél" teljes mélységének legna-