Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata
368 SZENTGYÖRGYI VIKTOR - MEZEI ISTVÁN - BÚZÁS MIKLÓS zelítő értéknek a pontos értéktől számított adott nagyságú eltérése milyen valószínűséggel következik be. Fenti példával élve például kérdezhetjük azt, hogy az egykori tetőszerkezet pontos, valóságos taréjmagassága, és a h = 3 m közelítő érték valamekkora, pl. 0.25 m-es eltérése mennyire valószínű. A kérdés megválaszolásához kitérőt kell tennünk a valószínűségszámítás és a statisztika területére. Bármilyen vizsgálatot végzünk, egyúttal adatot gyűjtünk. Hiába figyelünk meg valamit, ha a megfigyeléseinket valamilyen módon nem „rögzítjük". A „rögzítés" során előálló, az eredmények valamilyen „objektívvé vált" formája: az adat. Az „objektívvé válás" pontatlan és filozófiai értelemben erősen vitatható fogalma azt akarja jelenteni, hogy ha a megfigyelés során végzett elbírálás az esetek egy részében szubjektív is (pl. az elpusztult szelemen átmérőjének közelítő értékét néprajzi párhuzamok alapján ítéljük meg), ha „rögzítettük", leírtuk, akkor „objektívvé válik" abban az értelemben, hogy véleményünk későbbi alakulása már nem befolyásolja. De még „objektív" adatgyűjtés esetén is (pl. egy mérőműszer skálájáról történő leolvasáskor) torzíthatja az eredményt szubjektív hiba (pl. az eredménynek nem a mutatóval szemből, hanem ferde szögből történő leolvasása); amint azonban ezeket az értékeket leírtuk, „objektívvé", véglegessé váltak (és már csak egyféleképpen olvashatók). Az „objektív" szó itt eredeti értelmében szerepel: az adat tárgyszerű lesz azáltal, hogy „lerögzítjük". Azt az adatcsoportot, melyet a statisztikai elemzés során ténylegesen megvizsgálunk mintának, a megvizsgált adatokat pedig a minta elemeinek szokás nevezni. Az adatok az adatgyűjtés (mérés, megfigyelés) során nem valamilyen meghatározott rend szerint kerülnek egymás alá. Az ilyen rendezetlen adatcsoportból ránézésre semmit sem lehet megállapítani, különösen akkor, ha az adatok száma nagy. Az alább bemutatásra kerülő rendezési eljárás amellett, hogy egyszerű, még számos hasznos információt is nyújt az adatcsoportra - vagy ahogy azt korábban elneveztük: a mintára - vonatkozóan. Lényege abban áll, hogy azt az értéktartományt, amelybe adataink esnek, egyenlő részekre osztjuk, majd megszámláljuk, hogy egyegy ilyen részbe (osztályba) hány adat esik. Ezt a számot hívjuk az osztályhoz tartozó gyakoriságnak. Az osztályok a hozzájuk tartozó gyakoriságokkal együtt alkotják a minta gyakorisági eloszlását. Utóbbi, mint a neve is jelzi, azt mutatja meg, hogy az adatok hogyan oszlanak meg a különböző nagyságú értékhatárok, azaz a különböző osztályok közt. A gyakorisági eloszlás sokkal szemléletesebbé, áttekinthetőbbé válik, ha ábrázoljuk. Az ábrázolás úgy történik, hogy két, derékszögben találkozó tengely közül a függőlegesre a gyakoriságokat (tehát az egyes számokat egytől kezdve, ameddig éppen szükséges) mérjük fel, a vízszintesre pedig azt a skálát, amelyiken a mérés történt. A vízszintes skálán kijelöljük az osztályhatárokat, majd mindegyik osztály fölé téglalpot rajzolunk, melynek magassága az osztályhoz tartozó gyakorisággal egyenlő. Ilyen módon egy „lépcsős ábrát" kapunk (16/A. kép). E „lépcsős ábra" téglalapjainak magassága jelzi tehát az egyes osztályokhoz tartozó adatok számát, azaz a gyakoriságokat. Mivel azonban egyforma széles téglalapokról van szó, a gyakoriságok a téglalapok területeivel is arányosak. Bármely két érték közé eső adatok számát tehát az ábra megfelelő (e két érték közé eső) részletének „lépcsője" alá eső területtel jellemezhetjük. E terület, és az egész ábra (teljes „lépcső") alatti terület aránya megmutatja, hogy az adatok hányad része esik e két határ közé. (Az ábra alatti teljes terület a gyakoriságok összegével, azaz a minta elemszámával arányos). Sok esetben célszerű a gyakorisági eloszlást másképp ábrázolni: téglalapok helyett egyetlen görbével. (Görbének hívjuk a vonal-ábrát akkor is, ha az történetesen a szó köznapi értelmében nem görbe, hanem egyenes vagy „cikk-cakk"). Ez a görbe egyenes szakaszokból áll, és úgy kaphatjuk meg a „lépcsős ábrából", hogy kijelöljük minden egyes téglalap felső vízszintes oldalának középpontját (osztályközép), majd ezeket a pontokat összekötjük (16/B. kép). Abból a célból, hogy a görbe „ne a levegőben fejeződjék be", célszerű mindkét végén egy-egy olyan osztályt hozzácsatolni, melybe már nem kerül adat (vagyis amelyikhez nulla gyakoriság tartozik).
