Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)
Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós: A halászkunyhó ujjlenyomata
A HALÁSZKUNYHÓ UJJLENYOMATA Szentgyörgyi Viktor - Mezei István - Búzás Miklós „Áldozat nélkül nincs élet. Áldozat nélkül nincs védelem. Még a halászkunyhó javításakor is „nyélbe ütik"... " Hervay Tamás lélekemelgető A kora-középkor lakáskultúrájával és az első magyar falvak szerkezetével foglalkozó régészeti és néprajzi tanulmányokat lapozgatva az a szomorú kép tárul szemünk elé, hogy az eleink szállásául szolgáló egykori lakóházak gyakorlatilag teljes valójukban az évszázadok martalékává váltak. A feltáró régészet az egykori lakóházak szerény maradékát vizsgálhatja csupán: a lakógödröt, melyet eleink a földbe ástak. Ha a szántás nem forgatta meg mélyen a talaj felső rétegeit, akkor a földbe mélyített lakógödör, és annak környezete a kutatás tárgyává válhat. A lakógödrök fölé emelt egykori tetőszerkezetek azonban romlandó anyagokból készültek, így néhány nagyon szerencsés, többnyire lápi lelőhelytől eltekintve (HORVÁTH 1968) évszázadokkal ezelőtt maradéktalanul elpusztultak. A régészeti feltárás alkalmával e tetőzetek körvonalai sem állapíthatóak meg, mert a föld felszínére támaszkodó szarufák alsó végeit nem mélyítették a talajba. Néhány nagyon kivételes esettől eltekintve (MÉRI 1964,9-19; BUZÁS-SZENTGYÖRGYI s.a.) az ásatásokon megfigyelhető jelenségek alapján nem állapítható meg, hogy a tető a lakógödrön kívül, annak mekkora környezetét borította. Előfordul, hogy a lakógödör közvetlen közelében (vagy a lakógödörhöz kapcsolódó) olyan objektumot sikerül megfigyelni, melynek feltétlenül a tető alatt kellett lennie. Az ilyen esetekben következtethetünk ugyan a szarufák elhelyezkedésére, de csak azt állapíthatjuk meg, hogy a talaj felszínére támaszkodó alsó végeik a lakógödör szélét mennyire nem közelíthették meg: a tető nem húzódhatott a lakógödör és a kérdéses objektum között, hiszen ebben az esetben utóbbi kívül rekedne. Az ilyen szerencsés esetekben is nyitva marad azonban az a következő kérdés, hogy a tető a kérdéses objektumon túl még mekkora területet borított. Mind ez idáig nem sikerült olyan nyomra bukkanni, amely egyértelműen rámutatna arra, hogy a szarufák a lakógödör szélétől milyen távolságban támaszkodtak a talajra. A tetőzetek egyéb méreteivel hasonló a helyzet: csak nagyon kivételes esetekben bukkanhatunk olyan kapaszkodókra, melyekből pl. a szelemenágasok, vagy a szarufák hosszúságára következtethetnénk (MÉRI 1964, 9-19; BUZÁS-SZENTGYÖRGYI s.a.). A teljes egészében romlandó anyagokból készített tetőszerkezet sohasem válhat a régészeti kutatás tárgyává, hiszen csaknem nyomtalanul pusztul el. Mindannyiunkban kialakult az a szomorú felismerés, hogy a földbe mélyített lakógödrök fölé emelt egykori tetőszerkezetek örökre ismeretlenek maradnak... Az „elveszett tetők" problémája Méri István munkássága óta ilyen vagy amolyan módon folyamatosan jelen van a régészeti és néprajzi szakirodalomban. Ismeretes, hogy a kora-középkorból származó földbe mélyített lakógödrök többsége igen szerény: jó részük a 4-9 m 2-1 is csak alig haladja meg (MICHNAI 1981). Egy ilyen nagyságú gödör pedig aligha szolgálhatott egy család szállásául, különösen akkor, ha közepén még egy nyílt tűz is lobogott. Méri István, mintegy négy évtizeddel ezelőtt úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy a szarufák talajra támaszkodó alsó végeit nem a lakógödör szélére, hanem attól távolabb gondolta. A KardosHeves Megyei Régészeti Közlemények 2, 2000.
