Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)

Szentgyörgyi Viktor - Búzás Miklós - Zentai Mihály: Az Árpád-kori házak „nyele"

AZ ÁRPÁD-KORI HÁZAK „NYELE" 315 Az Árpád-kori házak „nyelei" csak addig voltak nyitva, amíg a bennük mozgatott szarufa helyére nem került. Ezeknek az árkocskáknak tehát nem csak hogy semmilyen további funkcionális jelentőségük nincs, nem is lehetett őket nyitva hagyni, mivel a szarufa a tető nyomása alatt visszafelé mozogva bezuhant volna a ház belterébe. Ez pedig természetesen azt is jelenti, hogy az Árpád-kori házak „nyelét" legalább részben be kellett döngölni, mégpedig nagyon alaposan. A feltört tapasztást, ha volt, a „nyél" felett, ill. a lakóverem oldalán pótolni kellett. Eközben kerülhetett a tapasztáshoz használt sár a „nyél" beltöltésébe. Az idő múlásával pedig nedvességét vesztve ott keményedett meg. Még valószínűbbnek látszik azonban az, hogy a régi feltört tapasztás töredékei keveredtek a „nyél" bedöngöléséhez használt földhöz. Könnyen megérthetjük az egyik „nyél" betöltéséből előkerült kövek rendeltetését is. A kövek ugyanis (mintegy támasztékként) különösen alkalmasak a szarufa lakógödör irányába történő elmozdulásának megakadályozására, és ezzel jelentős mértékben elősegíthetik a döngölést. A faszéndarabok úgy kerülhettek a „nyél" betöltésébe, hogy a szarufa alját előzőleg tűzön megsütötték. Ezzel a müvelettel a talaj nedvességével közvetlenül érintkező földbe ásott szerkezeti elemek élettartamát jelentős mértékben növelni lehet. Korábban már említettük, hogy a régészek egy része kultikus, liturgikus szerepet tulajdonított e jellegzetes csatornaszerü árkocskáknak. Ezeket a hipotéziseket, különösen az építési áldozatokkal kapcsolatos elgondolásokat nem kell azonnal elvetnünk! Az eddig elmondottak alapján a „nyeleket" azért ásták a lakógödör földfalába, hogy segítségükkel beépítsenek egy új szarufát, vagyis megerősítsék az éppen öszszerogyni készülő tetőzetet. Azonban — és minden bizonnyal éppen ezért — a „nyélbe" áldozatot is helyezhettek el. Az áldozati szertartásra például azért lehetett szükség, hogy a tetőzet sérülése többé ne következzék be. Ilyen szertartás közepette kerülhettek a sertésagyarak és a madárcsontok (és talán a cserepek is) az árkocskát kitöltő földbe. Az áldozati szertartással kapcsolatos elgondolásokhoz két fontos megjegyzést kell fűznünk. Az első az, hogy a „nyelek" elsődleges rendeltetése a szarufacsere (ill. beépítés), a szakrális szerepkör másodlagos. A másik az, hogy az áldozati szertartásra utaló nyomok hiánya nem jelenti egyúttal a szertartás hiányát is. Ha az áldozat teljes egészében romlandó (étel, ital), akkor nyomtalanul pusztul el. Megállapíthatjuk, hogy a „nyelek" rendeltetésével kapcsolatos két elképzelés (szarufabeépítés és liturgikus szerepkör) nem záija ki egymást. Sőt éppen ellenkezőleg: az áldozati szertartásra utaló nyomok jelzik a „nyél" szükségességét, a „nyél" pedig rámutat a szertartás okára. Mivel egy házban bármelyik szarufa megrongálódhat, beláthatjuk, hogy egy lakógödörhöz több „nyél" is tartozhat. Itt kell megemlítenünk, hogy építészeti szempontból gond nélkül megoldható, hogy a lakógödröt minden oldalról tető és ezzel szarufák sora vegyen körül. (Az ilyen házaknak tehát nincs felmenő oromfala.) Többek között az általunk rekonstruált kardoskúti „földbeásott lakóház" is ilyen (7-8. kép). Ezekben a házakban a leghosszabb szarufák — az élszaruk — a gerincszelemennel felülnézetben nem derékszöget zárnak be. (A rövidebb szarufák a gerincszelemenre merőlegesek.) Könnyen belátható, hogy az élszarukat oda kell beépíteni, ahol a tető „kanyarodik", tehát pontosan a lakógödör sarkai fölé. Mivel a leghosszabb szarufák törnek el legkönnyebben, a legtöbb „nyél" is éppen sarokhelyzetű. Ha a „nyél" elhelyezkedésére vonatkozó fenti állításaink igazak, akkor felmerül annak a kérdése is, hogy a faluásatásokon feltárt „nyelek" közül miért nincs egy sem abban a sarokban, amelyikben a kemence is található. Hiszen ez is éppen olyan sarok, mint bármelyik többi. Mivel a kemence felett elhelyezkedő szarufák cseréjéhez a „nyél" kialakításakor először is magát a kemencét kellene lerombolni, feltételezésünk szerint ezekre a szarufákra a lakóház építésekor különösen odafigyelhettek, azaz ide a legjobbakat építették be. (Legfeljebb három szarufáról van szó.) Még valószínűbbnek látszik azonban az, hogy a kemence felett elhelyezkedő szarufák a többinél sokkal kevésbé rongálódtak meg. A kemence szájából felszálló füst ugyanis a vele közvetlenül érintkező szarufákat mintegy konzerválja. A tetőszerkezet kemence feletti