Petercsák Tivadar – Váradi Adél szerk.: A népvándorláskor kutatóinak kilencedik konferenciája : Eger, 1998. szeptember 18-20. / Heves megyei régészeti közlemények 2. (Eger, 2000)

Szentgyörgyi Viktor - Búzás Miklós - Zentai Mihály: Az Árpád-kori házak „nyele"

316 SZENTGYÖRGYI VIKTOR - BÚZÁS MIKLÓS - ZENTAI MIHÁLY elemeit a farontó rovarok a felszálló füst közvetlen hatása miatt kerülik. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a helyesen tájolt, szélirányba állított szellőzőnyílásokkal ellátott házak belterében a füst nem egyenletesen oszlik el, konzerváló hatása pedig ténylegesen a kemence közvetlen közelére korlátozódik.) Mindezek ellenére nem lennénk meglepve, ha egyszer a kemencét átvágó „nyélre" bukkannának a régészek. Furcsa tény, hogy az egyébként meglehetősen ritkán előforduló „nyeles házak" egyes ásatásokon viszont nagyobb számban fordulnak elő. Más szóval tehát vagy egyáltalán nem találunk ilyent, vagy többet találunk egyszerre. Ez is érthetővé válik, hiszen a szarufák alsó végének mozgatásához nem kellett mély csatornát ásni. Az Árpád-kori házak „nyelei" tehát nem csak hogy nem mély csatornák, hanem kifejezetten felszíni jelenségek. Ezért hazai ásatásaink többségében a házak „nyele" teljes egészében a felső, elszántott rétegbe esik, azaz a lakóveremhez csatlakozó, többnyire mélyebb végét sem találjuk már meg. Ahol azonban a talaj felső rétegét nem szántották el nagyon mélyen, a „nyelek" halmozott előfordulásával találkozhatunk. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy sokkal több háznak lehetett „nyele", mint amennyiben ténylegesen sikerült feltárni. A „nyelek" előfordulása természetesen a szarufák készítéséhez felhasznált faanyag minőségével is összefügghet, vagyis több „nyelet" találhatunk azon tájakon, ahol az erdők csak silányabb faanyagot szolgáltathattak. Természetes, hogy a nehéz (pl. földdel fedett) tetőszerkezetek esetében többször lehet szükség a szarufák utólagos beépítésére; a „nyelek" előfordulása tehát ezzel is összefügghet. Lényeges, hogy a „nyelek" megjelenése a lakóházak használatának időtartamával is korrelálhat: különösen a hosszabb ideig használt házak esetében számíthatunk „nyelek" előfordulására. Végezetül pedig a vékony, csatornaszerü „nyelek" rendeltetését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy teljes hosszuk éppen az építészeti és néprajzi szempontból elképzelhető padka nagyságának alsó és felső értéke között ingadozik, legkisebb szélességük pedig a szarufa aljának vastagságával (kör keresztmetszet feltételezésekor átmérőjével) hozható kapcsolatba. Az általunk készített „nyél" — mely a kardoskúti „földbeásott lakóház"-rekonstrukció leghosszabb szarufájának helyére húzására szolgált — teljes hossza 100 cm, legkisebb szélessége 38 cm, teljes mélysége pedig 76 cm volt, ami az Árpád-kori faluásatásokon feltárt „nyelek" méreteivel teljesen összhangban van. A „nyél"-nek nevezett nyúlványt nemcsak az Árpád-korból, és nem csak lakóházakban figyelték meg. Általánosan elterjedt jelenségről van szó: nem kétséges, hogy az egykori veremházak lakóit ugyanaz a praktikus ésszerűség vezérelte, függetlenül attól, hogy mikor éltek, vagy melyik néphez tartoztak. Ázon kívül, hogy egy eddig megmagyarázhatatlan jelenség rendeltetését felismertük, felfedezésünk legnagyobb jelentőségét abban látjuk, hogy a lakóvermen kívül, de a tetőn belül eső terület (a padka) nagysága a „nyeles" épületekben a klasszikus régészet módszereivel megfoghatóvá vált. A beépített szarufa alsó vége ugyanis a „nyél" lekerekítve záródó végében helyezkedett el. Az elmondottak alapján tehát egy meggyengült vagy törött szarufát gyakorlott emberek mintegy 40 perc alatt ki tudnak cserélni. Tegyük fel, hogy a 6. képen bemutatott házban 20 szarufa található. Ez a szám az Árpád-kori telepásatásokon feltárt házak többségére nézve reálisnak tekinthető. Ez pedig azt jelenti, hogy 13.3 óra, azaz 1.6 mai értelemben vett szük 8 órás munkanap alatt az összes szarufa lecserélhető. A második munkanapból maradó 5 óra 20 perc leforgása alatt pedig elvégezhető a szelemenágasok cseréje (értelemszerűen a korabeli „tatarozást" ezzel kell kezdeni). Ha a bejárat gerincét alkotó szelemeneket is le akarjuk cserélni, akkor egy nappal dolgozunk tovább. Odáig jutottunk tehát, hogy a 6. képen bemutatott házban az előkészületi munkálatokat — a faanyag keresését, méretrevágását, kérgezését ill. a földbe ásott részek égetését — nem számítva, a gerincszelemen kivételével a tetőszerkezet összes elemét mindössze három laza munkanap alatt ki lehet cserélni. Most gondoljuk át az előkészületi munkálatokat: húsz szarufa, mondjuk három szelemen-