Petercsák Tivadar szerk.: Palócok régen és ma (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 9. Eger, 1994)

Kriston Vízi József: Népi gyermekjátékok a palócföldön

ház elején vagy a betonjárdán végig. A mozgásos és testgyakcrló játékok egy másik részét Lajos Árpád a hagyományos fonóélet leányjátékaiként írja le, és ismerjük a sótöréstől a hosszúlovazáson át a csillagrúgásig. Érdekes, ez ma már inkább a kisiskolás fiúk erőés ügyességpróbái között vált ismertté. Á csoportos labdajátékok egyszerűbb változatai, a métázás helyhez-térhez között variánsai voltak ismertek s elterjedtek a Palócfoldön, hasonlóan más vidékekhez. A bigézés, pikézés vagy pilinckézés szintén nemigen tért el a másfelé is ismerttől. A Palóc Felderítő Kérdőívnek egy külön kérdése irányult egy érdekes, ősinek vélt s tipikusan palóc sajátságnak tartott játék, a díszesen faragott vagy égetett mintákkal ellátott csonkagúla alakú ütőfával, a mancsozó bottal való játszásra. Az a korábbi leírásokból is kiderült, hogy nem tipikusan gyermekjátékról van szó (a gyakorlók főként idősebb legények s házasság előtt lévő nagylányok voltak), valamint egyik - legszembetűnőbb változata - a Húsvéti nagyböjt látványos játékaként volt ismert. Nos, s ez főként Lajos Árpád kitartó munkájának köszönhető, kiderült, hogy az ezzel az eszközzel s a hozzávaló golyóval (gáncs, mancs) való játék két fő és eltérő változatban ismert, annak ellenére, hogy a játék neve teljesen azonos: 1., a golyó lyukba terelése s annak változatai az ütő-terelőbottal - azaz ú.n. „lentséges", míg 2., a fagolyó hajítófával való megcéizása és megdobása a levegőben úgy, hogy az elrepülő eszközöket valamelyik játékosnak el kell fognia s csereként birtokba vennie. Ez az ú.n. „fentséges" és a palócság nyugati és középső részén, valamint a barkóság körében (volt) ismert. Összefoglalónk és példáink tehát egyrészt - remélhetőleg megmutatták a palóc hagyományőrzés menetében megnyilvánuló játékértékeket, a spontán továbbörökítés folyamatát, másrészt az eltűnt vagy elhalványultak közül sugallva azok életre keltését, amelyek minden bizonnyal a következő generáció(k) mindennapjainak szerves részévé válhatnak. A kutatói szerencse, a szakmai és emberi segítőkészség öröme ezzel lehet teljes a néprajzkutató számára is!