Bereznai Zsuzsanna - Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bükk-vidék népi kultúrájából (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 6. Eger - Miskolc 1988))

Petercsák Tivadar: A népi erdőbirtoklás formái a Bükk-vidék falvaiban

kivetették a tagokra. Pl. 1932 októberében a nagyvisnyói közgyűlés elhatározta, hogy az adóhátralékok és erdőőrzési illeték fedezésére közbirtokossági adót vet ki, illetőségenként két pengőt. „Ha valaki a kivetett adót nem fizeti meg pontosan, az illetősége után járó fa visszatartandó, eladandó és adóba fordítandó.

1

'

15 A felsőtárkányi gazdaközönségnek abból is jövedelme származott, hogy a közbirtokosság területén meszet égetőktől használati díjat szedtek, de a területükön gyakorolható vadászati jogot is bérbe adták. A felsőgyőri gazdaság gyakran engedélyezte a bükkszentkereszti mészégetőknek, hogy náluk felébe meszet égessenek. A vályogvető használatát 1897-ben akképpen szabályozták, hogy „akik vályogot vetnek, vagy sárnak való földet hordanak, 1 szekér földért 20 krajcárt, 1000 vályogtól 1 frt 50 krt. fizessenek a gazdaság pénztárába."

16 A közös erdő legfontosabb hasznából, az évenként kitermelt bizonyos mennyiségű fából a tagok joguk arányában részesedtek. A közbirtokossági erdők állami kezelés alatt állottak, s az évenként kivágható területet, illetve famennyiséget a járási erdőfelügyelőség engedélyezte, és azt a vágási ütemterveknek megfelelően, az erdész jelölte ki. Rendszerint késő ősszel, tél elején választották ki a vágható területet, a nyilast (Felsőtárkány, Szilvásvárad, Egerbocs), illetve pasztát (Tardona). Az erdész az úrbéri elnökkel, pénztárossal és erdőgazdával vonult ki. A terület határfáit fejszével megcirkálták, megcsikarták, vagyis kéz magasságban megfaragták az oldalát. Felsőgyőrben bélyegző-kalapácsot használtak a határfák jelölésére. A fák minőségétől függően az erdész döntötte el, hogy tallóra vágás (tarvágás), ritkítás vagy gyérítés legyen az adott területen. Tarvágáskor minden fát kivágtak, csak 40-50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokossági erdőkben leggyakoribb a ritkítás, (tisztítás, szálalás) volt, amikor a növendék fákat vágták ki. Gyérítéskor a beteg, fejlődésben elmaradt fákat termelték ki. A fának a jogosultak közötti szétosztását a vezetőség intézte. Először megnomerázták, kinyilazták áfákat. Ezek a kifejezések azt jelzik, hogy a tagok között számozott vagy megjelölt területet, illetve fát osztottak szét. Tarvágáskor mindenki joga arányában kapott egy-egy erdőrészt, amit maga vágott ki. Ritkításkor és gyérítéskor az álló fákat jelölték meg, illetve számozták, és elosztás után az 15. HML V-276/b/l. 16. Mádai Gyula 1965. 137.