Petercsák Tivadar szerk.: Mezővárosi kultúra Heves megyében (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 3. Eger, 1982)

Orosz István: A mezővárosok észak-magyarországi típusai

lást, hiszen a városlakók országrendLsége sem alakult még ki, de kisebbek is, mint Pásztó, Gönc, Sajószentpéter vagy Nagy sző"lős. A XIV-XV. században a mezővárosi fejlődés nagy fellendülése idején az emiitett hét vármegye 80-90 mezővárosa közül már mintegy 6 0-7 0% mezővárosként jelenik meg az oklevelekben s ennek alapján nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az Alföld és az Északi Hegyvidék találkozási zónája kedvező feltételeket teremtett a mezővárosi fejlődésre. A viszonylag kis lélekszámú kulcsos városokhoz képest különösen nagy népességtömörülést jelent a XV. században Gönc 1000-1200 lakója vagy a beregi Nagyszöllős 2000 főt csaknem elérő lakossága. A kedvező feltételeket részben az eltérő tájak találkozása, részben az országrészeket összekötő kereskedelmi utak jelentették. Erdély és Kelet-Magyarország felől a Tiszán Tokajnál volt a legfontosabb átkelőhely, de nagy szerepe volt a tiszafüredi révnek is. Esztergom, Buda, Pest és a nyugati országrészek felé a Bükk, a Mátra és a Cserhát déli lejtőin vezetett az ut, ott, ahol jelentős mezővárosok jöttek létre. Ugyanakkor Tokajnál észak felé Kassán, Bártfán át vezetett az ut Kis-Lengyelországba és Szilé-i* ziába, amelyre olyan jelentős mezővárosok épültek rá mint Tállya, Abaujszántó, Gönc. A kelet felé vezető ut mellett találhatjuk Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt, Királyhelmecet, Ungvárt. Az utak mellett létrejött vásáros helyek könnyen fejlődtek mezővárossá, de a vizsgált területen is van példánk arra, hogy a vásártartási privilégium ellenére a településből nem lett valóságos oppidum. A viszonylag nagy népességtömörülés hatására az egyszerű utifalvak többutcás halmaz településsé alakultak, mezővárosaink többségének ilyen jellege az urbáriumokból egészen nyilvánvaló t akkor is, ha korai térképeink a belső területekről nincsenek. A korai mezővárosi fejlődésnek egy-egy településen, mint Pásztón vagy Göncön épitészeti emlékei is vannak. A kedvező természeti feltételek mellett az egyik legfontosabb hajtóerőnek a mezővárosi fejlődésben e hét megyében a szőlőtermelést tekinthetjük. A szőlő olyan intenzív kultúra volt, amely nagy munkaerőigénye révén már a középkorban is tetemes népességet kötött le, ugyanakkor a bor az egyik legfontosabb és jól értékesíthető áru volt akkor is, amikor az export még nem