Petercsák Tivadar szerk.: Mezővárosi kultúra Heves megyében (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében 3. Eger, 1982)

Orosz István: A mezővárosok észak-magyarországi típusai

játszott szarepet. A szőlőtermelés jelentőségét matatja, hogy a korai vallon telepítések a bihari szőlővidék mellett jórészt az általunk vizsgált területre irányultak, amit a Borsod megyei Nagy- és Kistállya, a Zemplén megyei Tállya, Olaszliszka és Olaszi neve máig is őriz. Oláh Miklós XVI. század eleji országleirásában már jelentősnek tartja a mátra-, bükkalji és zempléni szőlőket, ha a hegyaljai borvidéket még nem is a vezető régiók között emliti. Ugyancsak számottevő a Beregszász környéki szőlőtermő terület és a Miskolc és Kassa közötti borsodi és abauji részek szőlőtermelése, amely csak a XVÏÏI-XIX. században hanyatlott le. Valójában ez a vidék volt a magyarországi szőlőtermelés északi határa, jelentősége az észak felé irányuló kivitelben ezért is nőtt meg, különösen a török előrenyomulása után. A szőlőtermelés nemcsak a Hegyalján, hanem néhány mátraalji és bükkaljai mezővárosban is az állandó belső és külső igény hatására monokultúrává fejlődött, de jelentős termelési ágazattá vált olyan iparos mezővárosban is mint Miskolc vagy Sajószentpéter. A szőlőtermelő mezővárosok hat ár használatát a monokultúrás termelési rend szabályozta. A szőlőhegy, a Promontorium az esetek többségében különvált a határ egyéb részeitől s külön hegyjog és választott tisztségviselők irányításával, olykor írásban is megfogalmazott szabályzatok szerint élte életét. A szőlő, mint a termelő iparkodásának, industriájának eredménye sajátosan alakította a tulajdon- és birtokviszonyokat, jogállása függetlenedett a birtokos társadalmi helyzetétől, a kötelezettségek illetve szabadságok a szőlőbirtokra és nem a birtokosra vonatkoztak. Mindez sajátos közösséget teremtett a szőlősgazdák között akár jobbágyok vagy zsellérek, akár polgárok vagy nemesurak voltak. Az előnyök mellett azonban hátrányokkal is járt. A bor jól értékesíthető áru jellege, a szőlőbirtok különleges helyzete mágnesként vonzotta a más vidékekről való birtokosokat is. Az extra neusok szőlővásárlásai a XIX. századig súlyos társadalmi gondként nehezedett a szőlőtermelő mezővárosok vállaira. A hegyközségek mellett a településrend szempontjából e mezővárosokat a városban elkülönült pinceszerek jellemzik, szemben a dunántúli szőlőhegyen épített borházzal és pincével. A földesúri hatalom és a szőlőtermelő mezővárosok viszonya is sajátosan alakult. Az uraságnak is érdeke volt a sajátos szolgáltatási rend fennmaradása, igy a királyi Magyarországon elsősorban a szőlőtermelő mező-