Kriston Vizi József szerk.: Tanulmányok a Bükkalja néprajzából (Néprajzi tájkonferenciák Heves megyében Eger, 1992)

Tardon őrizték meg legtovább a keresztszemes lűmzől^ltúrát, ezért érthetően a Tardról származó vászonhímzéseken a legváltozatosabb a mmtakincs, legszélesebb a motívumok és a variánsok skálája. Tardon a keresztszemes Mmzésdísz megérte a kiszínesedés korát is, amikor a vászon alapanyagot a klott, vagy kékfestő váltotta fel, a pamut hímzőfonal mellett pedig megjelent a színes berliner gyapjúszál is. Az új színek megjelenése ellenére a piros és a kék mindig megtartotta azonban hangsúlyos szerepét. A szálánvarrott díszítések előfordulási helye változatos. Jórészt azonban nem a mindennap használatos textilféleségeket, hanem elsősorban az ünnepi alkalmak vászonneműit díszítették. A díszítmények szerkezete mindig a textildarabok használati funkciójához igazodik. A bükkalji keresztszemes Wmzések legnagyobbrészt lepedővégeken és fejeihajakon, azaz párnavégeken maradtak fenn, emellett jelentős számú vászonsurc, illetve gyúrósurcnak is használt kalácskendő, továbbá abroszok sorolhatók ide. A párnavégek jelentik a régi stílusú népi hímzések egyik legfontosabb csoportját Mintaszerkesztésük általában a legtisztább, leg áttekinthetőbb. Az alul-felül peremdíszes, tehát lezárt díszítmény általában három mezőre oszlik. Ennek a zárt díszítményszerkezetnek a legszebb variánsait találjuk a pámavégeken, hiszen az jól megfelelt a párnák használati illetve díszítő funkciójának is. A hímzett vászon fejeihajak azonban a Bükkalján korán kiszorultak a használatból, átadva helyüket a szőttes, illetve gyári alapanyagú párnáknak. A pámavéghímzések fennmaradt mintái tehát a dél-borsodi hímzésanyag legkorábbi rétegéhez sorolhatók. Szintén a keresztszemes hímzésanyagban találhatunk példákat arra is, hogy a matyó fővárosnak, Mezőkövesdnek, a jellegzetes, erőteljes paraszti ízlésű 19. századi népművészetét megelőzően valószínűleg jelentős mezővárosi kultúrája is lehetett. Fél Edit és Hofer Tamás közölt olyan pámavéghímzést Mezőkövesdről, amelyet Xantus János 1890-ben gyűjtölt. Ez a pávás, virágtöves díszű száíánvarrott hímzés azokkal a legrégebbi vászonhímzésekkel tart rokonságot, amelyek elsősorban a Rábaközben és Erdélyben voltak elterjedtek. E régi kövesdi hímzés közeli rokona pedig Gyöngyösről került múzeumba, bizonyítva azt, hogy effajta hímzóTailtúra nem volt ismeretlen az északmagyarországi mezővárosokban. A Bükkalja szálánvarrott hímzései tanulságos példát mutatnak a minta és szerkezet alakulására, a szerkesztési elvek, a díszítő igény és ízlés változására. Nyomon követhetjük a mértanias mintaszerkezet bonyolultabbá válását, az egyszerű, áttekinthető mintaváz tagolódását. A sokféle járulékos díszítmény beiktatásával, a felületek apróbb részletekre tagolódásával a minta zsúfoltabbá, részletezővé válik, annak ellenére, hogy a szerkezeti hasonlóság, a szemléletbeh rokonság minden darabon felismerhető. Szép példákat találunk a dél-borsodi