Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2003)
Fülöp Lajos: Berze Nagy János népmesekutató munkássága. (A „Heves Kalevalá"-tól a „Baranyai Kalevalá"-ig)
vei, a csodás elemekkel, az ősvallási maradványokkal, az idő, hely és név problematikájával, a mesék vándorlásával, a változatok keletkezésével stb. foglalkoznak - vagyis a mesére vonatkozó leglényegesebb tudnivalókkal. Berze Nagy János a mesét „ősvallási mítoszok utódá"-nak tartja. Szerinte a mítosz mondává, a monda pedig még csökevényesebb epikai anyaggá, mesévé vált. Banó István megfigyelése szerint (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1980. Pécs, 1981. 251) Berze Nagy pályája kezdetén (1. a hevesi mesegyűjtemény előszavát, X.) a mesét - adatközlőinek véleményével azonosulva - csak „szép hazugság"-nak tartja, itt viszont már elismeri a „csodás kalandok"-nak olykor igaz történetként való értelmezési lehetőségét. A mese szerkezete kapcsán típusról és meseelemről beszél, azaz még nincs szó az úgynevezett motívumról. Egyébként is: a tanulmányban igen kevés teret szán a mesetípusok rendszerének, holott ebben az időben már csaknem befejezte a Magyar népmesetípusok című munkáját. Az Ősvallási maradványok fejezetben elsősorban az Égigérő fa koncepciójának a címben is hangsúlyozott mitológiai elemeivel foglalkozik a népmesék vizsgálatának tanulságai alapján. Végül a szerző a mesék vándorlásáról, változatok keletkezéséről, az egyes elemeknek más népek mesekincsébe való átkerüléséről szól. Az a véleménye, hogy a honfoglaló magyarság az őshazából sajátos mesekincset hozott magával Európába - ezt a megállapítását azonban Honti vitathatónak tartja (i. m. uo.). Mindent egybevetve: a mű a maga idejében úttörő vállalkozás volt. Jelentőségéről Honti János véleményét megerősítve és kiegészítve - Banó István a következőket írta: „... legfőbb értéke, hogy benne az olvasó jól érthető megfogalmazásban azt találja meg, ami a mesére általában, a magyar népmesére pedig különösen jellemző. A szerző nem annyira elvont megállapítások, hanem a mesék, mesetartalmak és a mesék stílusához jól alkalmazkodó módon előadott példák bemutatásával ismerteti mondanivalóját. Állást foglal a mesével kapcsolatos legfontosabb kérdésekben" (i.m. 250). A tanulmányt értékes jegyzetek és szakirodalmi tájékoztató teszi teljesebbé. Szorosan kapcsolódik a népmesékhez Berze Nagy Jánosnak egy másik nagyszabású elméleti munkája, az Égigérő fa is. Ezt a mitológiai tanulmányokat tartalmazó posztumusz kötetet a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Baranya Megyei Szervezete, illetve utóbb Baranya Megye jelentette meg, Dömötör Sándor szerkesztésében (Pécs, 1959 1 , 1961 2 , 1984 3 ). A címet voltaképpen a szerkesztő adta a kiadványnak, ugyanis a kéziratcsomón még A világ közepe megjelölés szerepelt. Ugyancsak ő írt részletes bevezető tanulmányt a műhöz (1. Berze Nagy János és magyar mitológia, i.m. 9-31), a gazdag jegyzetanyagot pedig Berze Nagy készítette (uo. 255-314). A mű a pécsi évek szülötte. Témáját - A világ közepe, a magyar ősvallás nyomain címmel a Szent István Akadémia Nyelvtudományi és Szépirodalmi Osztályának 1943. október 15-i ülésén székfoglaló előadásként - mutatta be a szerző. Ugyancsak a Szent István Akadémia Értesítője közli (az 1944-1946. évi XXIX. kötetben) az előadás alábbi rövid foglalatát: „(Berze Nagy János) eme rendkívül érdekes munkájában a Krisztus előtti harmadik évezredből, a kaldeusok planéta-isteneiből és istennőiből kiindulva kimutatja, hogy a világfa tetején lévő csillagisten hite átalakította a görögök, perzsák, kínai és ugoraltáji népek vallási felfogását. Többek között a kereszténységet átvevő magyarok Szűz Máriára, a legnagyobb keresztény női ideálra ruházták rá az ázsiai anyaistennő díszítő jelzőit, és a pogány >hét isten< mintájára a >hét Boldogasszony<-rendszert is kialakították. Az ősi pogány vallás emlékei ma is élnek a sasfa és a bódoganya szavakban, amelyek az eget tartó és az istenséggel azonos világoszlop és világfa emlékei. A padlásnak mennyezet neve is innen való emlék."
