Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 2001)
Varga Sándor: A hasonszervi gyógymód
A gyakran sötét középkorként emlegetett időszak tehát érdekes módon viszonylag tág teret engedett az orvosi tudományok világi fejlődésének, amelynek szellemi bázisa az ókorból átmentett ismeretekkel végeredményben adott volt. Kezdetben éppen egyházi tiltásra nem boncoltak embert, így azután az anatómiai ismeretek is elsősorban a Galenus által leírt ókori tudásra hagyatkoztak. Erőteljesen érvényesült a katolikus egyház misztikumokkal átszőtt hatása, de már az 1150-es évekből ismerünk olyan orvosi leírást is, amely a népi gyógyászat tapasztalatain alapul. Az orvosoknak ez idő tájt elsősorban a különféle járványokkal kellett küzdeniük, és sok idő telt el addig, amíg a XVII. században ismertté váltak az ember anyagcsere folyamatai. Nem sokkal később a vérkeringést is felfedezték. Az 1600-as évek elejétől már ismerték a mikroszkópot, és ennek a századnak a második felétől pedig a baktériumot is. Ekkortájt már vizsgálták a vörösvértesteket, néhány évtizeddel később pedig már az emberi sejteket is. 1761-től vált általános diagnosztikai módszerré a kopogtatás, majd pedig a hallgatózás. Nem véletlenül nevezte a kiváló orvostörténész Birtalan Győző az orvostudomány fejlődését „óriáslépések"-nek, amelyek azután magukkal hozták a diagnosztikai módszerek fejlődése mellett a terápiás tevékenységek előrehaladását is. Az orvostudomány szakosodni kezdett. A borbélyok és fürdősök tevékenységéből kifejlődött a kirurgia, vagyis a sebészet, majd annak különböző szakterületei is. Az orvostudomány ezen ága különösen gyorsan fejlődhetett, hiszen a történelem gyakori háborúi bőségesen szolgáltattak művelői számára beteganyagot. Ennek ellenére lebecsült szakterület volt még hosszú ideig, hiszen a pesti egyetem sebészeti tanszékének professzora még 1824-ben is „félértékű tanszék"-nek minősítette. 4 Volt azonban az orvoslásnak egy másik területe, amely - bár szintén dinamikusan fejlődött - olyan betegségek gyógyításával foglalkozott, amelyeknek külső jelei nem, vagy csak kevéssé voltak láthatóak. Az előzőekben említett kiragadott példák éppen ennek az orvosi területnek a fejlődését segítették, amelyből aztán kialakult a belgyógyászat és annak számos szakága. Tény, hogy amíg egy sebészeti eset megoldása viszonylag „egyszerűnek" volt mondható, addig egy nem látható betegség gyógyítása már nem volt ilyen. Ezeknek a betegségeknek a gyógyítása általában gyógyszeres úton történt, igaz, hogy alkalmazták a sebészethez nagyon is közel álló érvágás; vagy köpölyözés módszerét is. A gyógyszeres gyógymód alapelve tulajdonképpen évszázadok alatt nem sokat változott. A természetben fellelhető növények, állatok, és az akkor ismert ásványok szolgáltak az alkalmazott medicinák alapanyagául, melyeket az orvosok a már ismert, vagy feltételezett betegségek ellen használtak. Ez a napjainkban is alkalmazott terápiás tevékenység, melyet allopatia néven ismerünk, a betegségek természetével ellentétes hatású gyógyszerek alkalmazásán alapszik. Az allopatia kifejezés szóösszetétel, és az alkalmazott gyógyszerek hatásmechanizmusára utal, két görög szó összevonásából áll (allo=ellentét, pathos=szenvedés). Magyarul egyszerűen ellenszenvnek nevezték. Az allopatia sok évszázados konzervatív hegemóniáját azután megtörték az orvostudományt is elérő felvilágosodás eszméi. Más tudományokhoz hasonlóan az orvoslás terüle4 A tanszék professzora ekkor Bugát Pál volt.
