Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1997)

Pálosné Nagy Rózsa: Lőportartók a Mátra Múzeum Vadászattörténeti gyűjteményében

Kántor Benedek udvari vadásznak adott ki nemesítő levelet, mert ő volt az első, aki a király szeme láttára lőfegyverrel terített le egy szarvast.

2 Az előtöltős puskákhoz hozzátartozott a lőportartó vagy puskaporospalack, valamint a golyó-, illetve söréttartó zacskó, melyekből a lőport, a sörétet juttatták a csőbe, illetve porozták fel a puska serpenyőjét. Használatuk mind hadi, mind vadászati célokra általánosan elterjedt, formájuk pedig a célszerűségnek megfelelően alakult. A lőportartó legrégibb előfordulása 1490-1520 közötti időre datálható, vagyis a tűzfegyverek megjelenésének idejére. Aránylag ritka az olyan lőportartó, amin évszám is található, s ha van is olyan, az sem biztos, hogy valóban abban az évben készült, ami rá van írva. Gyakran előfordult - nem megtévesztésből, inkább történelmi romantikából -, hogy fiktív számot véstek, vagy karcoltak a lőportartóba. A Mátra Múzeumban is igen jelentős számú, (31 db) különböző anyagú és alakú, a vadászatok során használt lőportartó található, melyek vásárlás és ajándékozás útján kerültek a vadászattörténeti gyűjteménybe. Ezek közül a legtöbb szaruból készült, - lapított, palackalakú, illetve ökörszarv formájú -, ám található szarvasagancs - a primitívtől a gazdagon díszítettig -, csont (lábszárcsont, agyar), fém, valamint bőr golyó-, sörét-, ill. lőportartó. A XVI. századtól a legáltalánosabb forma volt a kerek, illetve félgömb alakú, palacklőportartó, - amit nemes fából, egyszerű csontból, vagy elefántcsontból készítettek díszítve csont, illetve fémberakásokkal, gyöngyházból formált indákkal, levelekkel, állatokkal, vadászjelenetekkel. Közkedvelt volt és elterjedt az ökör szarvából készült, általában laposra préselt lőportartó. A szaru annak ellenére, hogy erős, viszonylag rugalmas, könnyen formálható, tehát könnyen előállítható a kivánt fonna.

3 Ezért, valamint olcsósága miatt is használták előszeretettel évszázadokon keresztül. Tetejükre kúpos kiöntőcsapot tettek, melyet a későbbiek folyamán rugós szerkezettel zártak le. A XVIII. századtól a szaru mellett a rézlemezből kialakított palack formák elterjedése figyelhető meg. A puskaporos szaruba ekkor már olyan kiöntőcsapot építettek, melynek nyílása csappantyús fedővel záródott, a belső nyílása viszont egy olyan elfordítható vaslemezzel, aminek fordítókarja kívül helyezkedett el. Ide már olyan rugós adagolóberendezést építettek be, amely egyúttal a lőporadagok beállítására is szolgált, vagyis a kiöntőcsapba pontosan annyi puskaport adagolt, ami egy töltésre elegendő volt. A XIX. században gyakoriak a bőrből készült, adagolóval ellátott söréttartók. Ezek közül a hosszított formáját vállon átvetve, keskeny szíjon viselték.

4 Emellett előszeretettel használták még a préselt lemezből készített domborműves palackformájúakat, a bőrrel bevontakat, amiket szintén rugós adagolóval szereltek föl. A legrégibb lőportartók, - mint azt a dolgozatom elején is említettem - , szarvasagancsból készültek. Használatuk a XVI. századtól a XVIII. sz. közepéig az egész Káipát medencében elterjedt.

5 Ebben nagy szerepet játszott az, hogy a gímszarvas (Cervus elaphus L-), — melynek agancsa kiválóan alkalmas volt puskapor tartására —, igen nagy számban élt ezen a környéken. A lőportartók készítéséhez a hullajtott agancsot ugyanúgy felhasználták, mint az elejtett gímszaivas trófeáját. Az agancs anyaga kemény, tömör csont, a szárak belseje felé azonban szerkezete egyre puhább, lazább. A belső szövet eltávolítása után különféle anyagok tartására alkalmas. Tökéletesen véd a nedvesség és a pára ellen, szárazon 2 BORSOS Béla 1982. 26. 3 DOROGI Márton 1973. 12,sz. 82. 4 TEMESVÁRY Ferenc 1992. 24. 5 HOFER Tamás 1980. 469.