Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1997)

Pálosné Nagy Rózsa: Lőportartók a Mátra Múzeum Vadászattörténeti gyűjteményében

tartja a benne lévő anyagot, jelen esetben a puskaport, ami igen lényeges szempont. Egyszerű és mégis tökéletes szerkezete három évszázadon keresztül alig változott. A XVIII. sz. végétől a változás annyi volt, hogy a régi — csont - adagolókat sárgaréz adagolókkal váltották föl, s ezek már a kiürítendő lőpor mennyiségét is szabályozták. A szarvasagancs lőportartók általában kétágúak, - a középág vagy a korona elágazásaiból kerülnek ki -, de ritkán előfordulnak háromágú agancsdarabból készült tartók is. (1. kép) 1. Hosszúszárú porszaru 2. Rövidszárú porszaru 3. Közepes porszaru 1. kép Az ágak alsó végeit fadugóval, vas-, vagy rézkupakkal zárták le, a felső részét pedig csontdugóval, melybe szintén csontból faragott kiöntőcsapot helyeztek. A kiöntőcsap belülről egy csappantyú elfordításával vaslemezből készült nyelvvel záródik. Két oldalára kovácsoltvasból készítettek fület, karikát, s erre erősítették fel a hordszíjat, tartószíjat. Felületét karcolással, véséssel, faragással díszítették. Díszítésükben a merev egyenesek és a szabályos körök (geometriai formák) épp úgy megfigyelhetők, mint a növényi elemek - inda, levél, virágfűzér -, valamint az ember- és állatábrázolás. Altalános díszítési forma a forgórózsa is, melynek középső köre a lángoló napkorong szimbolikus ábrázolása, a csápok pedig a nap