Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)

Fülöp Lajos: Regionális köznyelvi vizsgálatok Gyöngyösön és környékén

(Arra kérjük Gy. bácsit, beszéljen nekünk a vadászélményeiről.) Hát/ ha maguk eszt kívánnyák, akkor az az érzésem../ Mennyi idejük van? - ezzel kezdeném. (Hát körülbelül húsz-harminc perc.) Akkor alig igen hiszem, mert ahhoz, hogy én a vadászélményeimet elmongyam, ëty/ kerek esztendő is kevés lenne, én inkább/ aszt mondatiám maguknak, hogy talán/ afelől érdeklőggyenek, amit lekszívesebben szeretnének, gondolok itt arra, hogy az erdő vaggyairól, a vizes világ vaggyairól/ vagy a mező/ vadászati objektumairól kívánnak-e valamit úty tőlem, és mingyárt könnyebb lëssz a beszélgetés, mingyár másféleképen adódik, és az időt is ki tuggyuk mëkfelelően tölteni. (Hallottuk, hogy egyszer egy golyóval három vagy négy vaddisznót le tetszett teríteni. Nagyon örülnénk, ha ezt mesélné el nekünk.) Hát, én nem tudom, hogy eszt honnan hallották, de/ én már alig igen emlékszem rá, ojan régen volt. Tél, nagy hó/ és fújt a szél rettenetes módon, asztán ahogy ballaktam lefelé a Disznószállásnál, úty hívják eszt a határrészt fenn a mátyásszenimrei terület alatt, jöttem lefelé, ahogy lëérëk az etyházbükki oldalba, elkezd nagy, puha/ pëjhëgben hullni a hó. Asztán a szél ëty kicsit, mivel katlanban voltam, úgy mintha mégált volna, persze fenn áfák hegyében erősen mozgott, és/ ëty kicsit úty szemlélőttem, nézelőttem, ügyelgettem, figyeltem, egészen addig, amik csak/ kocsizörgést nem hallottam a Hëgyës felől, fentről egy öreg szekeres hajtotta haza a lovát, úgy délutáni idő volt már, amikor/a velem szemköszti oldalon a naty fehér folt megmozdult, és ijjen apró fekete foltok váltak ki belőle. Hirtelen/ úty számolni akartam, de/ úty körülbelül húszig juthattam el, tovább, nem azért mintha nem tudnék tovább számolni, szóval tuttam már akkor is, lényeg az, hogy szóval, hát húszig számoltam, utána asztán összerézsgett a sok disznó, nem tuttam, hogy mennyi lëhet, de töménytelen sok volt. Na, ahogy a disznók megmozdultak a szekeresnek a zörgésére, a szél rájuk fújt éppen, egyenesen nekem tartottak égy ijjen horhoson lefelé. Apró fenyőcsemeték oldalába jöttek, és nagyon érdekes volt, hogy a fehér, a zöld, a fekete úgy ëgybeolvatt, s ahogy, mondom, tartott felém ez a fekete/ sërëg. Hát persze/ gondolkottam rajta, hogy mëjjiket lőjem, hogy lőjem, mint lőjem, de/ túlságosan nem nagyon tuttam kivenni, mer akkora hó volt, szóval/ kiválasztani aszt, amëjikët éppen lőni akartam, akkora hó volt, és ojjan tömegbe jöttek, hogy szinte ëgybeolvatt az egész. Hát, mondom... (És teljesen egyedül tetszett lenni?) Egyedül voltam. Egyedül./ Nem kell félni a disznótól, szóval nem këll a vattól félni, mert a vad lényegesen jobban fél az embertől, mint az embër a vattól. Na, hangsúj azon van, hogy jön lefelé, szinte a mély havat túrja az egész rengeteg/porzik a hó, mellé kébzejjék el aszt a hangulatosan kedves, mongyuk hát/ miliőt,/ amikor naty puha pëjhëgben mék szinte úgy mekszórja felülről is a hó eszt a mozgó és sziporkázó tömeget. Hát ahogy égy ijjen hajláson elibém vágnak, ëgy nagy/ agyarast, amëjik szinte úgy a eleje táján törtetett lefelé, úgy mëkcélosztam. Asztán ahogy a puskámmal ëty kicsit úty kísértem, mert hiszen/ inkább kísérve szoktam lőni, mintsem kapázsból a vadat, ahogy rajta táncol az irányzék, a célgömb a disznó oldalán, mékhúzom, abba a pillanadba ugyë óriási nacs csattanás, a disznók mëgbojdulnak, az egész szinte úty szétfreccsen, és azon töröm a fejem, hogy ismétëjjek és lőjek ëgy másikat is, de látom, hogy a kan karikázva/ baktat be az oldalon,/ namondom, a jóból is megárt a sok elv alapján, elég léssz ez nekëm, a puskám válra tëszëm, a disznók