Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1995)
Bakó Ferenc: A magyar parasztház középoszlopának néprajzi jelentősége az Országos Kérdőív válaszai alapján
Ezek többnyire ott, olyan körülmények között maradtak meg, ahol viszont a középoszlop pusztult el, s a kutató csak halvány emlékeivel találkozhatott. A középoszlop magyarországi elterjedését az Országos kérdőív elfogadható módon tisztázta. Az egész országban, és nemcsak a magyarságnál, hanem egyes nemzetiségeknél is, megtalálta ezt a jelenséget, ám különböző nevek alatt és különböző szerepekben. A lokálisan jelentkező anyagi vagy szellemi tulajdonságok minősítik ezt az országos elterjedést és különböző színeket, változatokat fednek fel. El kell ismerni, hogy éppen ezek, a variánsokra rámutató különböző részecskék alig ismerhetők meg a kérdőíves módszerrel, az írott válaszokban csak ritkán, mondhatni véletlenül bukkan fel egy-egy népszokásra vagy néphitre utaló elem. Ennek ellenére a felmerült névtani, műszaki vagy a szellemi élet világába tartozó adatok feldolgozásra, elemzésre mégis alkalmasak akkor is, ha csak egy-egy településről jelezték őket. A középoszlop olyan táji elnevezései, mint a duc, apostol, culáp, királyfa vagy topos igen ritkán fordulnak elő, de az irodalom révén jelentésük, a középoszloppal való kapcsolatuk kikövetkeztethető. Valószínű, hogy ezek a nevek nem egyedülállóak, csak elterjedésüket nem ismerjük. Minthogy ezen a téren a vizsgálatokkal mélyebbre hatolni nem célszerű, le kell mondanunk a teljes megismerésről és meg kell elégednünk a rendelkezésre álló ismeretekkel. A középoszlop anyaga és formája kitűnik abból, ahogyan azt a helyi tájnyelvben megnevezik. Az ágas és az oszlop a két fő forma, amint erről fentebb már szóltam. Archaikus formájuk lehet az, hogy mind a középoszlopot, mind a szelementartó ágast élőfa meghagyásával képezték ki és ez a hagyomány utal a két szerkezeti elem műszaki összefüggésére. A Heves megyei síkságon a hagyomány szerint a padlástalan cselédházakban a mai bódoganyának megfelelő oszlop helyén valóban ágasfa állt, amely a ház két végén beásott két ágasfával együtt a szelement tartotta. A középső, belső ágast úgy használták, mint a későbbi bódoganyát: ruhafélét, törölközőt aggattak rá. Nézetem szerint ebből a középső ágasfából alakult ki később a középoszlop, amikor a ház belső terét födémmel választották ketté és annak fő szerkezeti elemét, a mestergerendát a kemence mellett megtámasztották. A középoszlop tehát szerkezetileg a szelementartó ágas utódja, aminek statikai rendeltetése, vagyis ennek folyamatos csökkenése a tetőszéktípusok változása során világosan kirajzolódik. Végül már egyes helyeken tartó funkciója sincs, mert díszes, karcsú formája erre már alkalmatlanná is teszi. Ugyanakkor meg is kell felelnie a társadalom korábbi elvárásainak, amelyek szerint ő tartja a tetőszerkezetet, és eltávolítása a ház összeomlásával járna. 38 Megjegyzendő, hogy a középoszlop ilyen statikai erőt jelképező szerepe az Országos kérdőív válaszaiból nagyobb területeken is kimutatható, de csak az északi Felföldön, s annak is egyes tájain gyakori vagy általános. Nem ez állapítható meg az előbb említett, másik funkciójáról, amely tulajdonképpen kezdetleges körülmények között bútort, pontosabban fogast helyettesített. Országosan elterjedt szokásnak tekinthető, hogy a középoszlopra különféle tárgyakat, elsősorban ruhadarabokat, de lószerszámot, tükröt, szentképet stb. akasszanak. Emiatt a középoszlop testébe szegeket vertek, esetleg kisebb polcokat erősítettek, s ezeken mécsest is helyezhettek el. A középoszlop használatának ezek a lehetőségei már egy másik szférába vezetnek, a családi, a társadalmi élet világába. Ezek a szociális elemek valószínűleg jelen voltak egykor az egész országban, de tényleges fentmaradásukat első sorban a Felföldön figyelték meg, írásos adatok onnan adták hírül. Példatár az ilyen jellegű tevékenységekre: a terhes asszony a kemence patkájára ülve, az oszlop törzsébe kapaszkodva szülte meg gyermekét. A kisgye38. BAKÓ Ferenc 1967. 238; BAKÓ Ferenc 1978. 125.
