Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1993)

Kárpáti László: A gyöngyösi „arnótok" művészeti öröksége

A befogadó közösségek (városok és falvak) nem tettek különbséget az egyes kereskedő társaságok és egyházközségek tagjainak etnikai hovatartozásában, hanem a helyi gyakorlatnak megfelelően összefoglaló népnévvel jelölték meg közösségeiket. így említenek Miskolcon és Pesten görögöket és v/öc/íokat, Egerben rácokat, Tokajban örmc/jyeket, egyedül Gyöngyös szolgáltat példákat arra, hogy a helybéli kereskedő társaságot és vallási közösséget az arnót (albán) népnévvel különíti el. Ugyanakkor valamennyi kompániahelyen Brassótól Bécsig mindenkor párhuzamosan él a görög kereskedő elnevezés is. A Tórök Birodalom keresztény alattvalóira nehezedő, változó erősségű elnyomás alóli menekülés egyik lehetősége volt a Közép- és Nyugat-Európába irányuló, mindenekelőtt kereskedelmi tevékenységgel párosuló vándormozgalom. Macedónia és Epirosz nyugati és déli részének görög és macedo-román lakói voltak azok, akik nagy számban mozdultak ki ősi lakóhelyükről, majd pedig új kolóiűáikat megalapígva két pólus között folyamatos és periodikus ingázással töltötték ki életüket úgy, hogy vallási, kulturális és családi kapcsolataikat megtartották a kibocsájtó településekkel. Ennek az intenzív észak-déli kapcsolatnak a végét sok esetben vagy az asszimiláció, vagy a repatriális jelentette. A karavánokba szerveződött macedóniai kereskedők keleti árukkal megrakott, öszvérekkel és lovakkal vontatott szekereken sokszor hónapokig tartó és a legkevésbé sem veszélytelen útvonalakat választva hozták északra áruikat. A karavánok nyugalmát, a szállítmány védelmét fogadott fegyveres őrök biztosították. Janina, Kozáiű, Kasztoria, Moszhopolisz, valamint Sziatiszta - egykor virágzó városai - voltak azok a fő kereskedelmi központok, ahonnan az áruval megrakott társzekerek elindultak. Ez a karavánkereskedelem 1650—1750 között a szerényebb becslések szerint is mintegy másfélmillió embert mozgatott meg a térségben. Ennek a tájnak és ezeknek a városoknak a képe, templomai és monostorai szeretett témaként tűnnek föl a hazai görögalapítású ortodox templomok metszetes felszentelési ikonjain. Az említett városok kissé sematikus, de mégis karakteres vedutája díszíti Hrisztofor Zsefárovics — a 18. század egyik legjelentősebb ortodox rézmetszőjének — lapjait is. A török feimhatóságú területek lakói a 18. század közepéig több hullámban és egyre növekvő számban érkeztek Magyarországra. A bevándorlás és letelepedés időpontjai szorosan összefüggenek a Balkán történeti és társadalompolitikai eseményeivel és az egyes kibocsátó településeket konkrétan érintő mikrohistóriai mozzanatokkal. A migrációnak különös lendületet adott a Szent Liga Törökország ellen indított háborúja, amelyhez Oroszország is csatlakozott. A vándorlás egyetlen lehetséges szárazföldi útiránya nyugat, északnyugat felé Magyarországra és Magyarországon keresztül vezetett. Az 1711 után kialakult gazdasági konjuiiktúra és a kedvezően alakuló kereskedelempolitika fokozta a terület iránti érdeklődést és különös lehetőségekkel kecsegtetett. A 17. századi — a Tisza vonaláig történő beszivárgást - a 18. században az északabbra lévő területeken valóságos demográfiai és gazdasági expanzió követte. Kereskedőink városonként társaságba, ún. kompániákba szerveződtek. A kompánia mindenekelőtt jogi értelemben vett érdekvédelmi testület volt. Céhes mintára, megalakulásukban a gazdasági-kereskedelmi téren, a közös érdek alapján történő fellépés és képviselet igénye volt. A kompániába tartozók által mind morálisan, mind gyakorlati szempontból megbízható, különös képességű emberek kerültek a társaságok bírói székébe. A kompániába való tartozás nem volt helyhez kötött, regionális jellegű, az ország bármelyik társaságának tagja lehetett valaki, de az illető a szervezet keretein kívül nem folytathatott kereskedelmi tevékenységet. Kiemelkedő jelentőségű kereskedő társaság működött Kecskeméten, ahol 1708-ban alakítottak kompániát. A kiskuasági város a Belgrád - Zimony - Szabadka, a Buda - Vác