Horváth László szerk.: Mátrai Tanulmányok (Gyöngyös, 1993)

Fülöp Lajos: Gyöngyös és környékének nyelvjárási sajátosságai

A mese változatát I. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok II. 585.1684.Í.9. (Bohóka.) + a záró része: uo. 581-2.1653.A)t.7. (Rablók a fa alatt.) (3.) Sündisznó királyfi Hol vót, hol nem vót, még az Operencijás tengërënn is tú, ott ahol a kurtafarkú malac túr, vót ëccër ety király. Ez a király nagyon szeretett vadásznyi. Egy vadászatkor a hintaja belesüllyett a mocsárba. Híjába vót minden igyekezet, nem tudott kiszabadúnyi. Hát láttya ám a király, hogy ëty sündisznó igyekezik feléje. - Röf, röf, király uram! Én kisegítelek a bajbú, ha nekem adod a lekkissebb lyányodot. A király eleintén szabatkozott, majd osztan engedett. No, a sündisznó ki is segítette a hintót, el is indúhattak a palotába. Ot má nagyon várták őköt, mert nem tutták, hogy mi történt vélek. Nagy vót az öröm, de nem sokáig, mer a sündisznó kérte a járandóságot. - Hallod-ë te sündisznó, várj még hónapig. Mëkszakanna a szívem, ha minygyá elvinnéd a lyányomot — monta a király. - No, jó van. De osztan hónap ideadd! Hamar elrcpűt a nap is mëg az éccaka is. Reggel a király mëkparancsolta, hogy vigyék fél a lyányt a toronyba. Úgy is történt. Nemsokára mëg is érkezett a sündisznó. Fehér kutya húszta a talyigáját. - Jó reggelt, király uram! Gyüttem a lekkisebb lyányodén - Nagy baj van ám, mer az éjjel eltűnt — siránkozott a király. - No, ha eltűnt, maj mëkkeresëm — monta a sündisznó, oszt aggyig nem is hatyta el a palotát, amíg mëg nem tanáta a lyányt. Rátetette a talyigára, oszt illa berek, nádak, erek, má a palotába së vótak. Hej, nagy vót a bánat a palotába! Még a szakács is úgy rítt, mintha hagymát vágott vóna. A talyiga mëg, ahogy kigördűt a várbú, aranyos hintóé vátozott, a fehér kutyábú táltos paripa lëtt, a sündisznóbú mëg ahogy a hajnalcsillag felgyűrt, szép, derék királyfi. A királylyány aszt së tutta, hova lëgyën az örömtű. Mentek, mentek, majd ëgy gyönyörű kastélyba érkësztek. Még útközbe a királykisasszony aszt a tanácsot kapta a Széltű, hogy égesse el a sündisznóruhát, nem bánnya mëg. Úgy is lëtt. Alyig hogy a királyfi elalutt, belopódzott a szobájába, magával vitte a disznóbőrt, oszt elégette. Amikor felkelt a királyfi, nagyon megörűt. - Látod, kedves menyasszonyom, eggyig elátkozott királyfi vótam, most szűnt mëg a varázslat rajtam. Hát vót is nagy öröm a palotába. A királyfi megölelte, mekcsókolta a szabadítóját. Másnap nagy vígasságra ébrett mindenki. Hét határra szóló lakodalmat csaptak. Még a királylyány szüleit is mëg a testvéreit is mekhítták. Most is élnek, ha mëg nem haltak. A lejegyzés ideje és helye: 1964. jan. 6., Gyöngyöspata. Elmondta: Berecz Károlyné 11 éves földműves. Gyűjtötte: Fülöp Lajos. Változatát 1. Merényi László: Duna melléki eredeti népmesék I. 128. (A princeszné és a sündisznó.) Vö.: Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok I. 604.441.t. (Sündisznóvőlegény.) 3.B)